(Részlet egy hosszabb írásból)

Az a szerencsétlenség ért, hogy a családomban születtem. Tizenéves koromban a mamámat sok fiatal vette körül, akik őt néprajzosként ismerték. A fiatalok a mamámat szabadon-választott tanárukként tisztelték, és mint tanítványok jártak fel hozzánk, órákon át ültek a kicsi konyhánkban, lelkesen beszélgetve. Gyakran mondták, milyen szerencsém van nekem, hogy ilyen Anyám van. Nem voltam benne biztos, hogy öszintén gondolták, esetleg az Anyu iránt érzett hálájuk megvakította őket. De az is lehet, hogy ők még rosszabb családokba születtek bele.

Amikor később megpróbáltam megérteni, hogy miért álltam össze Angliában, a Sri Lankai élettársammal, akivel majdnem 2O évig éltünk együtt, és akivel a nemek harcán kívül a kontinensek harcát is ùjra teremtettük – akkor egyszer hirtelen ráébredtem: én csupán egy családi hagyományt folytattam: a vegyes házasságot. A vegyes házasságban a sehova-nem-tartozó emberek egymásra találnak, és még inkább sehova-nem-tartozó gyerekeket hoznak világra. Bár meg is fordíthatom, és akár azt is mondhatom, hogy kozmopoliták vagyunk.

Apám szülei a XX. század elején kötöttek vegyes házasságot. Apámat vannak akik szociólogusként ismerték. Márkus Istvánnak hívták. Az ő apja, Márkus Sándor, zsidó volt, de én úgy hallottam, hogy a nagymamám kikötötte, hogy csak akkor megy hozzá a nagyapámhoz, ha keresztennyé válik, aki ezt megtette a házasság kedvéért. Nagymamám, Hörömpő Erzsébet, az egyedüli a nagyszüleim közül, aki magyar családból származik, bár egy kis örmény vér is volt benne. Talán azért volt olyan különlegesen gyönyörű az arca.

Apámat nem nevelték a zsidó vallásra, szokásokra vagy életmódra. Szegény Apám, a 3O-as és 4O-es években volt fiatal – amikor fél-zsidóként se a magyarok, se a zsidók nem fogadták be. Legalábbis Anyám így mesélte, mert Aput soha nem faggattam erről a kérdésről. Önmagától egyszer csak annyit mondott valami mással, de mégis ezzel kapcsolatban: „mindig utáltam feltűnni az utcán – elegem volt az akaratlan feltűnésből fiatalkoromban”.

Anyám szülei is vegyes házasságot kötöttek. Anyja, Nóra Drewett angol volt. London környékén született, de Párizsban nőtt föl. Annak ellenére, hogy felnőttként évekig élt Magyarországon, sose tanult meg magyarul beszélni. Anyám apja, Kresz Géza, egyértelműen magyarnak tartotta magát, de az ő nagyapja Németországból költözött Magyarországra. Családja beleszeretett Magyarországba, és büszkén viselték a bajuszt.

Tiulajdonképpen büszke is lehetnék a családom történetére. De engem már gyerekkoromtól kezdve csak keserűséggel töltött el a látszat (amit mások gondoltak rólunk), és a lényeg (amit senkinek sem szabadott tudni) különbsége.

Anyámat arra nevelték rá a szülei, hogy nagy-magyarnak tartsa magát. Ebben az volt a nehézség, hogy ezt nehéz volt másokkal elhitetni. Anyu Berlinben született 1919-ben, mert szüleit egy zenei szerződés oda kötött több évre. Először németül tanult meg, majd angolul, amikor négy éves korában átköltöztek Kanadába. Csak teenager korában költöztek Magyarországra. Egy székesfehérvári gimnáziumban “amerikai csodabogár”-nak nevezték, amit ő sértésnek érzett, és tört magyarsággal tiltakozott ellene.

Anyám szülei, azaz az én nagyszüleim, klasszikus zenészek voltak. Már megismerkedésük előtt több országban ismerték őket. Nagymamám, Nora Drewett, modern darabokat is játszott zongora koncertjein, amikor még kevesen merték ezt a kockázatot megtenni. Úgy tudom, ő adott elő Bartókot először Nyugat-Európában. Sztár volt. Korabeli újságokból félretett fényképeken szoktam meglepődni: ilyen magabiztos nő volt az anyám anyja. Sajnos Anyuban semmi nem volt ebből a női magabiztosságból.

Nagyapám, Kresz Géza hegedűművész volt. A 2O-as és a 3O-as években Kanadában a Hart House Vonós Négyesben játszott, mely akkoriban világhírű volt. Budapesten a Nemzeti Zenede vezetője volt, és megalapította a Zeneművészeti Középiskolát. Édesapjáról, akit szintén Kresz Gézának hívtak, utcát neveztek el Budapesten, mert ő alapította meg a mentő szolgálatot Magyarországon. Sok más jót is tett, óriási tiltakozások ellenére bevezette az elsősegély oktatást laikusok számára. Ő kezdeményezte a korcsolyázást is, és megharcolt azokkal, akik azt akarták, hogy nők ne korcsolyázhassanak.

Annak ellenére, hogy zenész nagyszüleim mély, érzékeny embereknek tűnnek a fényképeken, biztos kifinomodott lelkük volt és sok más jó tulajdonságuk, de mégse voltak képesek tisztességesen felnevelni Anyámat. Pontosabban képtelen voltak komolyan észrevenni, hogy létezik, és boldogtalan.

Anyu egész életében tisztelte szüleit, nem mikor, azt hiszem 1979-ben meglátogatott engem Angliában, és elmeséltem neki, hogy láttam egy érdekes Bergman filmet (Őszi Szonáta, 1978). Az volt az érzésem, hogy az ő családjáról ìrták. Nem minden stimmelt tény-ügyileg, de olyan sok minden, hogy már gyanús volt. És nemcsak tény-ügyileg, hanem érzelmileg és fájdalmilag.

Ahogy elkezdtem mesélni Anyunak a filmet, ő annyira figyelt, hogy egyre inkább belementem a részletekbe, mert velem volt a film képzeletbeli nézésében, végig pergettük és végig éltük együtt. Ez furcsa érzés volt, részben azért, mert így a filmen keresztül anyám érezhette azt, amit szinte soha életében nem engedett meg magának átélni: az őrjítő fájdalmat amit tisztelt szülei okoztak neki.

Azért is volt furcsa érzés, mert nem voltam hozzászokva, hogy ő odafigyeljen rám. Mindig önmagáról beszélt, illetve a Néprajzi Múzeum problémáiról, ahol egy életen át dolgozott. Kisgyerek koromtól kívülről tudtam, hogy kivel milyen baja volt. Persze most is őróla volt szó, csak másképpen. Magamról képtelen voltam beszélni hozzá. Emlékszem a helyzetre (a konyhában, a gáztűzhely mellett álltunk), amikor 7 éves koromban ráébredtem, hogy nem képes figyelni arra amit mondok. Úgy emlékszem, utána soha sem próbálkoztam.

Bergmanon keresztül, közvetlenül a legnagyobb Tabúról beszélgethettünk: arról, hogy tisztelt szülei hogyan tették őt tönkre. Ezt a nővéremmel, Zsuzsival, már sokszor megtárgyaltuk, de általában tiszteletben tartottuk, hogy jelezte Anyánk: ez neki sok lenne, elviselhetetlen lenne, ha végig kéne gondolnia, át kéne éreznie.

Anyámnak csak egy testvére volt, egy kishúga, Ilonka. Ilonka nem tudott beszélni és emiatt agy-károsodottnak tartották. De kisgyerek korában dallamokat pillanatok alatt megtanult: anyja napi sok órás zongora gyakorlásai alatt gyakran állt a bezárt ajtó mögött hallgatózni, és utána eldúdolt néhány egyszerűbb dallamot az aznapi repertoireból. Élete első éveiben gyönyörű volt, értelem áradt az arcáról, és járni is megtanult. Kincsként őrzöm a fényképeit.

Mivel Anyut és Ilonkát dadák neveték, így Anyu jól ismerte azt a dadát aki a baba-Ilonkával foglalkozott. Anyu kegyetlennek tartotta, és emlékezett, hogy többször látta, ahogy a dada megverte a kishúgát. Valami miatt ezt nem merte elárulni a szüleinek, vagy nem hitték el ha megpróbálta. Szegény Anyu egész életében ettől a megérzéstől rettegett – attól félt, hogy igaza volt – szerinte ez a dada fejre ejtette a kis Ilonkát baba korában. Anyu nem volt száz százalékosan biztos abban, hogy ez megtörtént, de, azt tudta, hogy ez a dada képes lett volna fejre ejteni a testvérét (míg tudja az ember azt, hogy bizonyos anyák, apák, anya-pótlékok, dadák, soha-de-soha nem fognak leejteni egy újszülöttet).

Tehát Anyu vagy emlékezett valami konkrét esetre és később megkérdőjelezte a saját emlékező tehetségét, vagy a gyerekek kitünő pszichológiai érzékével kikövetkeztette: ha ez a dada képes engem és a testvéremet ennyire utálni, akkor arra is képes volt, hogy (akár véletlenül) esetleg fejre is ejtette a kishúgomat. – Mivel az igazságot sose fogjuk tudni, az én szempontomból a lényeg csak az maradt, hogy az én Mamám egész életében amiatt (is) szenvedett lelkiismeret-furdalásban, mert ő nem volt képes megmenteni az Ilonkát a kegyetlen dajkdától valamilyen módon, melyre egy gyerek fantáziája felhatalmazza önmagát.

Mivel a szüleik leginkább a saját zenei sikerükkel foglalkoztak és gyerekeikkel édes keveset törődtek, így Anyut és Ilonkát rendszeresen másokra hagyták évekre: Anyu hányódott rokonok, barátok és bentlakásos iskolák között, míg kishúgára ápolók, cselédek és kórházak vigyáztak. De olyan időszakok is voltak, amikor a család együtt volt, és ezekre boldogan emékezett Anyu.

Ilonka körülbelül 5 éves volt, amikor egy híres Bécsi orvos neki állt „meggyógyítani”, agy-vízet lecsapolni az agyából. Ennek az lett a következménye, hogy egy normális, de beszélni képtelen kislányból egy salátát gyártottak, akinek ezek után napi 50-80 epilepsziás rohama volt élete végéig. Egy ápoló virrasztott minden éjszaka, hogy a rohamokat végig asszisztálja. Amikor Kanada után a család Magyarországra költözött a 30-as években, télen Budapesten és nyáron Kápolnásnyéken laktak. Ekkor Ilonkának egy csodálatos zsidó ápolónője volt, Nelli, akit a mamám imádott. Nelli odaadóan virrasztott Ilonkával minden éjszaka, és reggel jelentette a szülőknek, hogy hány epilepsziás rohama volt az éjszaka a szegény kislánynak. A háború alatt a mamám családja Budapestre költözött, de Nellit Képolnásnyéken hagyták, mert azt hitték, ott nagyobb biztonságban marad. De a nácik elvitték Nellit, és valószínűleg egy koncentrációs táborban halt meg. Szegény mamámnak azért is volt lelkiismeret-furdalása, mert Nellit se tudta megmenteni.

Amikor a második világháború után a nagyszüleim úgy döntöttek, hogy megint Kanadába költöznek, akkor a salátává-gyógyított Ilonkát Budapesten hagyták, egy otthonban, de azért lényegében Anyámra bizva. Akkoriban Anyu már 3O év körül volt, őt épp a férjhez menés és a gyerekszülés érdekelte volna, az eredeti terv szerint 7 gyereket akart, és vidéken szeretett volna élni. Nem tartom szép dolognak a szülei részéről, hogy ezt a tervet megnehezítve, a saját kitagadott gyereküket varrták a nyakába. Anyu imádta Ilonkát, és élete végéig teljes felelősséget érzett iránta, de részben azért alakult ez így, mert a szülei nem igazán akartak tudomást venni Ilonkáról. Néhány éve tudtam meg, hogy nagymamám (Anyu és Ilonka anyja), egyik levelében egy részletes leírást írt a Kápolnásnyéki házukról, hány szoba van, melyik családtag melyik szobát használja, hol laknak a vendégek és a cselédek, de az egész házból és leírásból kihagyta Ilonkát. Se a szobáját nem említette meg, se a nevét.

Kép: Anyám és Ilonka a szüleikkel, valószínűleg Kápolnásnyéken a 30-as években

Az 1950-es évek elején, az új szocialista magyar állam, teljes bölcsessége tudatában úgy határozott, hogy Ilonkát, egy jól működő Budai szanatórium-kórházból inkább a világ végére, Szentgotthárdra telepítik, el a szem elől, sok hasonló szellemi fogyatékos emberrel együtt. Anyu kézzel-lábbal tiltakozott, mert addig hetente többször látogatta Ilonkát, aki már felnőtt, a 30-as éveiben volt, de járni elfelejtett, maga alá pisilt, és szellemileg leépült ahhoz képest, amilyen kis gyerekkorában volt. De érzelmi viszonyra, megismerésre, örömre, testi-lelki kommunikációra így is képes volt.

Akkoriban Szentgotthárd veszélyes határsávnak számított és minisztériumi engedélyre volt szükség ahhoz, hogy bárki oda utazhasson. Így Anyám az 50-es évek elején csak félévente tudta elintézni, hogy kifutkossa magának a határsáv-belépési engedélyt. Több napos szabadságot kellett kivennie az úthoz. Az eredmény, az élmény, ami Szentgothárdon fogadta, szívtépő volt. Azt mesélte később nekünk, hogy Ilonkáját rácsok között tartották, ketrecben, mint egy vérző ebet.

Egyszer, amikor 18 éves koromban meglátogattam egy barátnőmet a Lipótmezőn és együtt bolyongani kezdtünk, hogy felfedezzük mégis mi folyik ott, véletlenül betévedtünk (a hátsó lépcsőn keresztül) az öregek osztályára. Ott láttam ilyen ketreceket. Szegény, lesoványodott öreg embereket zártak be ketrec-ágyakba, ahol a rácsok a plafonig értek. Ùgy néztek ránk az öregek, olyan kérő szemekkel mintha megmenthetnénk őket. Azóta kérdezem magamtól: képzelődtem, vagy tán igaz volt amit láttam.

Anyu számára a Szentgothárdi látogatás mindig elviselhetetlenül fájdalmas volt. Az óriási pszichiátriai kórház egyik ketrecében meglelte szeretett kishúgát. Azt mesélte, hogy Ilonka már mintha állattá kezdett volna válni, már csak testi szükségleteiben fuldokolt, de amikor őt meglátta, akkor kitört belőle a megismerés élménye, kézzel-lábbal, arccal, mosollyal, valahogy kifejezte, hogy megismeri, és kicsattant szánalmas öröme. De ott emberi kapcsolatot senki sem ajánlott fel neki, ott egy páciens volt csupán, egy bezárt, önmagába fordult test, akitől a személyiséget, a szeretetet, a kommunikációt, az értést mind megtagadták. Az Anyuval eltöltött féléventi néhány óra tarthatta életben néhány évig. Aztán, úgy rémlik 53-ban meghalt, lehet, hogy nem tudta elviselni a következő visiting. Anyám szempontjából szomorú megkönnyebbülés lehetett ez, mert akkor ő már terhes volt, várta nővéremet, Zsuzsit, aki 1953 szeptemberében született. Egyre nehezebb lett volna ezeket a világvégi kirándulásokat beépíteni az életébe.

Kép: Szentgotthárdi Pszichiátriai Kórház – ahova az 50-es évek elején Ilonát, a család beleegyezése nélkül, ide vitték Budapestről

A Bergman film egy hasonló családról szólt. A mama híres klasszikus zongorista. Sztár, szinészkedik, udvarol a férfiaknak, és állandóan megjátssza magát. Két lánya van, akik már mindketten felnőttek amikor a film kezdődik. Az idősebb lány, a főhős körülbelül 35 éves. A film arról szól, hogy meglátogatja ezt a lányt az anyja, akivel nagyon ritkán szokott találkozni. Természetesen (hiszen ez Bergman film) a világ végén lakik a lány, magányát már a ház elhelyezése kifejezi. Ezen a találkozáson a lány, életében először, megpróbálja konfrontálni anyját néhány kemény igazsággal.

A Bergman filmben a másik lány agykárosodott, csak kuszni-mászni tud, hangok artikulálatlanul jönnek ki a szájából, beszélni nem tud. Az anya egy intézetbe adta az agykárosodott felnőtt lányát, de a főhős magához vette, anélkül, hogy értesítette volna anyjukat. Az anya nem számított rá, hogy itt a nagyobbik lányánál fogja viszont-látni a csúszó-mászó, elutasított másik lányát is. Az anya úgy viselkedik, mintha valamit ellene tett volna a főhős, amiért rákényszerítette, hogy akaratlanul is találkozzon az agykárosodott gyerekével. Valahogy a szemére is hányja, mintha a főhős lenne bűnös ebben a helyzetben. De nem ér el sokat, mert lánya már erősebb mint ő, őszintesége megkeményítette. Látszik, hogy hosszú évek kellettek ahhoz, hogy elérje, már nem kell félnie se az anyja manipulációitól, se a saját érzéseitől. Viszont az anyja éppen ennek az ellentétében él, csak a hazugság deríti és vigasztalja, nem is képes felfogni egy másik szintet. Lánya mégis megpróbálja átráncigálni a fájó igazságok kimondásának szintjére, amibe az anyja látszólag bele is megy, de csak szerepként, hogy eljátszhassa néhány pillanatig, hogy neki is vannak fájó érzelmei.

A főhősnek az egyik legnagyobb sérelme az, hogy egyetlen gyereke lehetett csak – úgy emlékszem ez kapcsolatban volt egy abortusszal, amit az anyja kényszerített rá fiatal korában, amit soha sem bocsátott meg neki (de ez már nagyon homályos az emlékezetemben, lehet, hogy a film bizonyos részeit átírtam az évek alatt). A főhősnek később született egy kisfia, akit imádott. A kisfiú meghalt még 3-4 évesen. A főhős sosem tudta kiheverni kisfia halálát. Utána évekig ugyanúgy hagyta a gyerekszobát, a ruhákat, a játékokat, mindent. Az anyja megdöbben amikor ezt meglátja, és megpróbálja rávenni, hogy ne legyen „gyerekes”, hogy másszon ki a gyászból. De ő ragaszkodik hozzá, mert úgy tűnik, a kisfia volt az első és az utolsó öröme életében. Még a férjéről is kimondja, hogy nem szereti, és hogy ezt a férje is tudja, csak kölcsönös érdekből mentek egymáshoz. 

Kép: Bergman, Őszi Szonáta (1978)

Már nem emlékszem, mi mindennel vádolja meg az anyját, de arra emlékszem, hogy komolyan próbálja rávenni az anyját, hogy konfrontálódjon a fájdalmakkal, amiket ő okozott. Erre az anyja úgy reagál, hogy elkezdi önmagát sajnálni, megpróbál úgy viselkedni, mintha ő lenne az áldozat, és tragédia arcot vesz fel. De nem bírja sokáig, rövidre vágja a látogatást és gyorsan elmenekül. Mutatják, ahogy a vonaton – ahol egy idegen férfi mellé ül és kapásból elmerül az udvarlás felszínébe – az áldozat-tragédia arc, amit előző nap magára öltött, pillanatok alatt lefoszlik mint egy maszk, és már ragyog a siker élménytől mely fűti nárcisztikus ön-igenlését.

Lánya persze ott maradt a világ végén a szomorú házban, igazán összeomolva, akinek most fel kell dolgoznia az őszinteség magányát, azt, hogy anyjával soha nem kommunikálhat igazán, anyja nem engedheti meg magának, hogy hasson rá.

És közben, kettőjük árnyéka, az agykárosodott felnőtt kishúg, csúszik-mászik és artikálatlanul kifejezi azt, amit talán nekünk kéne kiűvöltenünk a világba.

Anyámnak elmeséltem ezt a filmet – és elkezdett sírni. Hosszú percekig sírt, pedig, emlékszem, utcán voltunk. És alig láttam az életemben sírni. Semmi kétségem nem maradt, ha tudta Bergman, ha nem, a film róluk szólt, nem csak az életrajzi hasonlóságok miatt, hanem azok miatt a jelenségek miatt, amiket ezután Anyu életében először és utoljára elmondott nekem, és talán utána el is felejtette, hogy akkor megnyílt. Mert nem sokkal később, megint úgy beszélt a szüleiről, mintha szentek lettek volna, és az életrajzukat is megírta és kiadta – melyben egyetlen kritikai szó se hangzik el.

(Részlet egy hosszabb írásból)

Márkus Piroska