Kiszolgáltatottság

Közösség nélkül – Anyám, Kresz Mária, ahogy én láttam őt

(Részlet egy hosszabb írásból)

Az a szerencsétlenség ért, hogy a családomban születtem. Tizenéves koromban a mamámat sok fiatal vette körül, akik őt néprajzosként ismerték. A fiatalok a mamámat szabadon-választott tanárukként tisztelték, és mint tanítványok jártak fel hozzánk, órákon át ültek a kicsi konyhánkban, lelkesen beszélgetve. Gyakran mondták, milyen szerencsém van nekem, hogy ilyen Anyám van. Nem voltam benne biztos, hogy öszintén gondolták, esetleg az Anyu iránt érzett hálájuk megvakította őket. De az is lehet, hogy ők még rosszabb családokba születtek bele.

Amikor később megpróbáltam megérteni, hogy miért álltam össze Angliában, a Sri Lankai élettársammal, akivel majdnem 2O évig éltünk együtt, és akivel a nemek harcán kívül a kontinensek harcát is ùjra teremtettük – akkor egyszer hirtelen ráébredtem: én csupán egy családi hagyományt folytattam: a vegyes házasságot. A vegyes házasságban a sehova-nem-tartozó emberek egymásra találnak, és még inkább sehova-nem-tartozó gyerekeket hoznak világra. Bár meg is fordíthatom, és akár azt is mondhatom, hogy kozmopoliták vagyunk.

Apám szülei a XX. század elején kötöttek vegyes házasságot. Apámat vannak akik szociólogusként ismerték. Márkus Istvánnak hívták. Az ő apja, Márkus Sándor, zsidó volt, de én úgy hallottam, hogy a nagymamám kikötötte, hogy csak akkor megy hozzá a nagyapámhoz, ha keresztennyé válik, aki ezt megtette a házasság kedvéért. Nagymamám, Hörömpő Erzsébet, az egyedüli a nagyszüleim közül, aki magyar családból származik, bár egy kis örmény vér is volt benne. Talán azért volt olyan különlegesen gyönyörű az arca.

Apámat nem nevelték a zsidó vallásra, szokásokra vagy életmódra. Szegény Apám, a 3O-as és 4O-es években volt fiatal – amikor fél-zsidóként se a magyarok, se a zsidók nem fogadták be. Legalábbis Anyám így mesélte, mert Aput soha nem faggattam erről a kérdésről. Önmagától egyszer csak annyit mondott valami mással, de mégis ezzel kapcsolatban: „mindig utáltam feltűnni az utcán – elegem volt az akaratlan feltűnésből fiatalkoromban”.

Anyám szülei is vegyes házasságot kötöttek. Anyja, Nóra Drewett angol volt. London környékén született, de Párizsban nőtt föl. Annak ellenére, hogy felnőttként évekig élt Magyarországon, sose tanult meg magyarul beszélni. Anyám apja, Kresz Géza, egyértelműen magyarnak tartotta magát, de az ő nagyapja Németországból költözött Magyarországra. Családja beleszeretett Magyarországba, és büszkén viselték a bajuszt.

Tiulajdonképpen büszke is lehetnék a családom történetére. De engem már gyerekkoromtól kezdve csak keserűséggel töltött el a látszat (amit mások gondoltak rólunk), és a lényeg (amit senkinek sem szabadott tudni) különbsége.

Anyámat arra nevelték rá a szülei, hogy nagy-magyarnak tartsa magát. Ebben az volt a nehézség, hogy ezt nehéz volt másokkal elhitetni. Anyu Berlinben született 1919-ben, mert szüleit egy zenei szerződés oda kötött több évre. Először németül tanult meg, majd angolul, amikor négy éves korában átköltöztek Kanadába. Csak teenager korában költöztek Magyarországra. Egy székesfehérvári gimnáziumban “amerikai csodabogár”-nak nevezték, amit ő sértésnek érzett, és tört magyarsággal tiltakozott ellene.

Kép: Anyám és kishúga, Ilonka (circa 1924)

Anyám szülei, azaz az én nagyszüleim, klasszikus zenészek voltak. Már megismerkedésük előtt több országban ismerték őket. Nagymamám, Nora Drewett, modern darabokat is játszott zongora koncertjein, amikor még kevesen merték ezt a kockázatot megtenni. Úgy tudom, ő adott elő Bartókot először Nyugat-Európában. Sztár volt. Korabeli újságokból félretett fényképeken szoktam meglepődni: ilyen magabiztos nő volt az anyám anyja. Sajnos Anyuban semmi nem volt ebből a női magabiztosságból.

Nagyapám, Kresz Géza hegedűművész volt. A 2O-as és a 3O-as években Kanadában a Hart House Vonós Négyesben játszott, mely akkoriban világhírű volt. Budapesten a Nemzeti Zenede vezetője volt, és megalapította a Zeneművészeti Középiskolát. Édesapjáról, akit szintén Kresz Gézának hívtak, utcát neveztek el Budapesten, mert ő alapította meg a mentő szolgálatot Magyarországon. Sok más jót is tett, óriási tiltakozások ellenére bevezette az elsősegély oktatást laikusok számára. Ő kezdeményezte a korcsolyázást is, és megharcolt azokkal, akik azt akarták, hogy nők ne korcsolyázhassanak.

Annak ellenére, hogy zenész nagyszüleim mély, érzékeny embereknek tűnnek a fényképeken, biztos kifinomodott lelkük volt és sok más jó tulajdonságuk, de mégse voltak képesek tisztességesen felnevelni Anyámat. Pontosabban képtelen voltak komolyan észrevenni, hogy létezik, és boldogtalan.


Anyu egész életében tisztelte szüleit, nem mikor, azt hiszem 1979-ben meglátogatott engem Angliában, és elmeséltem neki, hogy láttam egy érdekes Bergman filmet (Őszi Szonáta, 1978). Az volt az érzésem, hogy az ő családjáról ìrták. Nem minden stimmelt tény-ügyileg, de olyan sok minden, hogy már gyanús volt. És nemcsak tény-ügyileg, hanem érzelmileg és fájdalmilag.

Ahogy elkezdtem mesélni Anyunak a filmet, ő annyira figyelt, hogy egyre inkább belementem a részletekbe, mert velem volt a film képzeletbeli nézésében, végig pergettük és végig éltük együtt. Ez furcsa érzés volt, részben azért, mert így a filmen keresztül anyám érezhette azt, amit szinte soha életében nem engedett meg magának átélni: az őrjítő fájdalmat amit tisztelt szülei okoztak neki.

Azért is volt furcsa érzés, mert nem voltam hozzászokva, hogy ő odafigyeljen rám. Mindig önmagáról beszélt, illetve a Néprajzi Múzeum problémáiról, ahol egy életen át dolgozott. Kisgyerek koromtól kívülről tudtam, hogy kivel milyen baja volt. Persze most is őróla volt szó, csak másképpen. Magamról képtelen voltam beszélni hozzá. Emlékszem a helyzetre (a konyhában, a gáztűzhely mellett álltunk), amikor 7 éves koromban ráébredtem, hogy nem képes figyelni arra amit mondok. Úgy emlékszem, utána soha sem próbálkoztam.

Bergmanon keresztül, közvetlenül a legnagyobb Tabúról beszélgethettünk: arról, hogy tisztelt szülei hogyan tették őt tönkre. Ezt a nővéremmel, Zsuzsival, már sokszor megtárgyaltuk, de általában tiszteletben tartottuk, hogy jelezte Anyánk: ez neki sok lenne, elviselhetetlen lenne, ha végig kéne gondolnia, át kéne éreznie.

Anyámnak csak egy testvére volt, egy kishúga, Ilonka. Ilonka nem tudott beszélni és emiatt agy-károsodottnak tartották. De kisgyerek korában dallamokat pillanatok alatt megtanult: anyja napi sok órás zongora gyakorlásai alatt gyakran állt a bezárt ajtó mögött hallgatózni, és utána eldúdolt néhány egyszerűbb dallamot az aznapi repertoireból. Élete első éveiben gyönyörű volt, értelem áradt az arcáról, és járni is megtanult. Kincsként őrzöm a fényképeit.

Mivel Anyut és Ilonkát dadák neveték, így Anyu jól ismerte azt a dadát aki a baba-Ilonkával foglalkozott. Anyu kegyetlennek tartotta, és emlékezett, hogy többször látta, ahogy a dada megverte a kishúgát. Valami miatt ezt nem merte elárulni a szüleinek, vagy nem hitték el ha megpróbálta. Szegény Anyu egész életében ettől a megérzéstől rettegett – attól félt, hogy igaza volt – szerinte ez a dada fejre ejtette a kis Ilonkát baba korában. Anyu nem volt száz százalékosan biztos abban, hogy ez megtörtént, de, azt tudta, hogy ez a dada képes lett volna fejre ejteni a testvérét (míg tudja az ember azt, hogy bizonyos anyák, apák, anya-pótlékok, dadák, soha-de-soha nem fognak leejteni egy újszülöttet).

Tehát Anyu vagy emlékezett valami konkrét esetre és később megkérdőjelezte a saját emlékező tehetségét, vagy a gyerekek kitünő pszichológiai érzékével kikövetkeztette: ha ez a dada képes engem és a testvéremet ennyire utálni, akkor arra is képes volt, hogy (akár véletlenül) esetleg fejre is ejtette a kishúgomat. – Mivel az igazságot sose fogjuk tudni, az én szempontomból a lényeg csak az maradt, hogy az én Mamám egész életében amiatt (is) szenvedett lelkiismeret-furdalásban, mert ő nem volt képes megmenteni az Ilonkát a kegyetlen dajkdától valamilyen módon, melyre egy gyerek fantáziája felhatalmazza önmagát.

Mivel a szüleik leginkább a saját zenei sikerükkel foglalkoztak és gyerekeikkel édes keveset törődtek, így Anyut és Ilonkát rendszeresen másokra hagyták évekre: Anyu hányódott rokonok, barátok és bentlakásos iskolák között, míg kishúgára ápolók, cselédek és kórházak vigyáztak. De olyan időszakok is voltak, amikor a család együtt volt, és ezekre boldogan emékezett Anyu.

Kép: A Kápolnásnyéki ház, amikor Anyu családja tulajdona volt. Később Vörösmarty Múzeum lett belőle

Ilonka körülbelül 5 éves volt, amikor egy híres Bécsi orvos neki állt „meggyógyítani”, agy-vízet lecsapolni az agyából. Ennek az lett a következménye, hogy egy normális, de beszélni képtelen kislányból egy salátát gyártottak, akinek ezek után napi 50-80 epilepsziás rohama volt élete végéig. Egy ápoló virrasztott minden éjszaka, hogy a rohamokat végig asszisztálja. Amikor Kanada után a család Magyarországra költözött a 30-as években, télen Budapesten és nyáron Kápolnásnyéken laktak. Ekkor Ilonkának egy csodálatos zsidó ápolónője volt, Nelli, akit a mamám imádott. Nelli odaadóan virrasztott Ilonkával minden éjszaka, és reggel jelentette a szülőknek, hogy hány epilepsziás rohama volt az éjszaka a szegény kislánynak. A háború alatt a mamám családja Budapestre költözött, de Nellit Képolnásnyéken hagyták, mert azt hitték, ott nagyobb biztonságban marad. De a nácik elvitték Nellit, és valószínűleg egy koncentrációs táborban halt meg. Szegény mamámnak azért is volt lelkiismeret-furdalása, mert Nellit se tudta megmenteni.

Nelli és Ilonka

Amikor a második világháború után a nagyszüleim úgy döntöttek, hogy megint Kanadába költöznek, akkor a salátává-gyógyított Ilonkát Budapesten hagyták, egy otthonban, de azért lényegében Anyámra bizva. Akkoriban Anyu már 3O év körül volt, őt épp a férjhez menés és a gyerekszülés érdekelte volna, az eredeti terv szerint 7 gyereket akart, és vidéken szeretett volna élni. Nem tartom szép dolognak a szülei részéről, hogy ezt a tervet megnehezítve, a saját kitagadott gyereküket varrták a nyakába. Anyu imádta Ilonkát, és élete végéig teljes felelősséget érzett iránta, de részben azért alakult ez így, mert a szülei nem igazán akartak tudomást venni Ilonkáról. Néhány éve tudtam meg, hogy nagymamám (Anyu és Ilonka anyja), egyik levelében egy részletes leírást írt a Kápolnásnyéki házukról, hány szoba van, melyik családtag melyik szobát használja, hol laknak a vendégek és a cselédek, de az egész házból és leírásból kihagyta Ilonkát. Se a szobáját nem említette meg, se a nevét.

Kép: Anyám és Ilonka a szüleikkel, valószínűleg Kápolnásnyéken a 30-as években

Az 1950-es évek elején, az új szocialista magyar állam, teljes bölcsessége tudatában úgy határozott, hogy Ilonkát, egy jól működő Budai szanatórium-kórházból inkább a világ végére, Szentgotthárdra telepítik, el a szem elől, sok hasonló szellemi fogyatékos emberrel együtt. Anyu kézzel-lábbal tiltakozott, mert addig hetente többször látogatta Ilonkát, aki már felnőtt, a 30-as éveiben volt, de járni elfelejtett, maga alá pisilt, és szellemileg leépült ahhoz képest, amilyen kis gyerekkorában volt. De érzelmi viszonyra, megismerésre, örömre, testi-lelki kommunikációra így is képes volt.

Akkoriban Szentgotthárd veszélyes határsávnak számított és minisztériumi engedélyre volt szükség ahhoz, hogy bárki oda utazhasson. Így Anyám az 50-es évek elején csak félévente tudta elintézni, hogy kifutkossa magának a határsáv-belépési engedélyt. Több napos szabadságot kellett kivennie az úthoz. Az eredmény, az élmény, ami Szentgothárdon fogadta, szívtépő volt. Azt mesélte később nekünk, hogy Ilonkáját rácsok között tartották, ketrecben, mint egy vérző ebet.

Egyszer, amikor 18 éves koromban meglátogattam egy barátnőmet a Lipótmezőn és együtt bolyongani kezdtünk, hogy felfedezzük mégis mi folyik ott, véletlenül betévedtünk (a hátsó lépcsőn keresztül) az öregek osztályára. Ott láttam ilyen ketreceket. Szegény, lesoványodott öreg embereket zártak be ketrec-ágyakba, ahol a rácsok a plafonig értek. Ùgy néztek ránk az öregek, olyan kérő szemekkel mintha megmenthetnénk őket. Azóta kérdezem magamtól: képzelődtem, vagy tán igaz volt amit láttam.

Anyu számára a Szentgothárdi látogatás mindig elviselhetetlenül fájdalmas volt. Az óriási pszichiátriai kórház egyik ketrecében meglelte szeretett kishúgát. Azt mesélte, hogy Ilonka már mintha állattá kezdett volna válni, már csak testi szükségleteiben fuldokolt, de amikor őt meglátta, akkor kitört belőle a megismerés élménye, kézzel-lábbal, arccal, mosollyal, valahogy kifejezte, hogy megismeri, és kicsattant szánalmas öröme. De ott emberi kapcsolatot senki sem ajánlott fel neki, ott egy páciens volt csupán, egy bezárt, önmagába fordult test, akitől a személyiséget, a szeretetet, a kommunikációt, az értést mind megtagadták. Az Anyuval eltöltött féléventi néhány óra tarthatta életben néhány évig. Aztán, úgy rémlik 53-ban meghalt, lehet, hogy nem tudta elviselni a következő visiting. Anyám szempontjából szomorú megkönnyebbülés lehetett ez, mert akkor ő már terhes volt, várta nővéremet, Zsuzsit, aki 1953 szeptemberében született. Egyre nehezebb lett volna ezeket a világvégi kirándulásokat beépíteni az életébe.

Kép: Szentgotthárdi Pszichiátriai Kórház – ahova az 50-es évek elején Ilonát, a család beleegyezése nélkül, ide vitték Budapestről

A Bergman film egy hasonló családról szólt. A mama híres klasszikus zongorista. Sztár, szinészkedik, udvarol a férfiaknak, és állandóan megjátssza magát. Két lánya van, akik már mindketten felnőttek amikor a film kezdődik. Az idősebb lány, a főhős körülbelül 35 éves. A film arról szól, hogy meglátogatja ezt a lányt az anyja, akivel nagyon ritkán szokott találkozni. Természetesen (hiszen ez Bergman film) a világ végén lakik a lány, magányát már a ház elhelyezése kifejezi. Ezen a találkozáson a lány, életében először, megpróbálja konfrontálni anyját néhány kemény igazsággal.

A Bergman filmben a másik lány agykárosodott, csak kuszni-mászni tud, hangok artikulálatlanul jönnek ki a szájából, beszélni nem tud. Az anya egy intézetbe adta az agykárosodott felnőtt lányát, de a főhős magához vette, anélkül, hogy értesítette volna anyjukat. Az anya nem számított rá, hogy itt a nagyobbik lányánál fogja viszont-látni a csúszó-mászó, elutasított másik lányát is. Az anya úgy viselkedik, mintha valamit ellene tett volna a főhős, amiért rákényszerítette, hogy akaratlanul is találkozzon az agykárosodott gyerekével. Valahogy a szemére is hányja, mintha a főhős lenne bűnös ebben a helyzetben. De nem ér el sokat, mert lánya már erősebb mint ő, őszintesége megkeményítette. Látszik, hogy hosszú évek kellettek ahhoz, hogy elérje, már nem kell félnie se az anyja manipulációitól, se a saját érzéseitől. Viszont az anyja éppen ennek az ellentétében él, csak a hazugság deríti és vigasztalja, nem is képes felfogni egy másik szintet. Lánya mégis megpróbálja átráncigálni a fájó igazságok kimondásának szintjére, amibe az anyja látszólag bele is megy, de csak szerepként, hogy eljátszhassa néhány pillanatig, hogy neki is vannak fájó érzelmei.

A főhősnek az egyik legnagyobb sérelme az, hogy egyetlen gyereke lehetett csak – úgy emlékszem ez kapcsolatban volt egy abortusszal, amit az anyja kényszerített rá fiatal korában, amit soha sem bocsátott meg neki (de ez már nagyon homályos az emlékezetemben, lehet, hogy a film bizonyos részeit átírtam az évek alatt). A főhősnek később született egy kisfia, akit imádott. A kisfiú meghalt még 3-4 évesen. A főhős sosem tudta kiheverni kisfia halálát. Utána évekig ugyanúgy hagyta a gyerekszobát, a ruhákat, a játékokat, mindent. Az anyja megdöbben amikor ezt meglátja, és megpróbálja rávenni, hogy ne legyen „gyerekes”, hogy másszon ki a gyászból. De ő ragaszkodik hozzá, mert úgy tűnik, a kisfia volt az első és az utolsó öröme életében. Még a férjéről is kimondja, hogy nem szereti, és hogy ezt a férje is tudja, csak kölcsönös érdekből mentek egymáshoz. 

Kép: Bergman, Őszi Szonáta (1978)


Már nem emlékszem, mi mindennel vádolja meg az anyját, de arra emlékszem, hogy komolyan próbálja rávenni az anyját, hogy konfrontálódjon a fájdalmakkal, amiket ő okozott. Erre az anyja úgy reagál, hogy elkezdi önmagát sajnálni, megpróbál úgy viselkedni, mintha ő lenne az áldozat, és tragédia arcot vesz fel. De nem bírja sokáig, rövidre vágja a látogatást és gyorsan elmenekül. Mutatják, ahogy a vonaton – ahol egy idegen férfi mellé ül és kapásból elmerül az udvarlás felszínébe – az áldozat-tragédia arc, amit előző nap magára öltött, pillanatok alatt lefoszlik mint egy maszk, és már ragyog a siker élménytől mely fűti nárcisztikus ön-igenlését.

Lánya persze ott maradt a világ végén a szomorú házban, igazán összeomolva, akinek most fel kell dolgoznia az őszinteség magányát, azt, hogy anyjával soha nem kommunikálhat igazán, anyja nem engedheti meg magának, hogy hasson rá.

És közben, kettőjük árnyéka, az agykárosodott felnőtt kishúg, csúszik-mászik és artikálatlanul kifejezi azt, amit talán nekünk kéne kiűvöltenünk a világba.

Anyámnak elmeséltem ezt a filmet – és elkezdett sírni. Hosszú percekig sírt, pedig, emlékszem, utcán voltunk. És alig láttam az életemben sírni. Semmi kétségem nem maradt, ha tudta Bergman, ha nem, a film róluk szólt, nem csak az életrajzi hasonlóságok miatt, hanem azok miatt a jelenségek miatt, amiket ezután Anyu életében először és utoljára elmondott nekem, és talán utána el is felejtette, hogy akkor megnyílt. Mert nem sokkal később, megint úgy beszélt a szüleiről, mintha szentek lettek volna, és az életrajzukat is megírta és kiadta – melyben egyetlen kritikai szó se hangzik el.

(Részlet egy hosszabb írásból)

Márkus Piroska

Uncle Nicholas – Miklós Bácsi

Subscribe to continue reading

Subscribe to get access to the rest of this post and other subscriber-only content.

Gondozó meló – a saját bőrén keresztűl érzékeli az ember az angol osztálytársadalmat

Ezt a napló-jegyzetet négy éve írtam. Ma elővettem, és íme, a ‘nyilvánosság’ elé tárom

Az angliai bentlakásos gondozó munka (live-in-care-work) az egy olyan helyzet, ahol az ember elég sokat tanul a társadalomról. És önmagáról is. 15 évvel ezelőtt vállaltam el először ilyen munkát, akkor félévig bírtam. Azért mentem el vidékre gondozónak, mert arra vágytam, hogy Londontól és irodáktól messze éljek, és nem bántott a munka magánya, sőt, egy ideig élveztem. Azóta még kétszer, de csak néhány hónapra, más ’normális’ munkák közötti várakozási időben. A sok év alatt összesen 14 hónapon át voltam bentlakásos gondozó Anglia és Skócia különböző részeiben.

Az egyik kliensem egy 20 éves lány volt, aki a két szemgolyóján kívül az akaratán keresztül semmit nem tudott mozgatni a testén,, bár gyakran repültek ide-oda a karjai és lábai, de ezt ő nem tudta kontrollálni). A szemén keresztül volt egy kommunikációs rendszere amit megtanultam, sok türelem kellett hozzá, de végül nagyon jól lehetett vele ‘beszélgetni’. Ő egy nagyon érdekes, vidám lény volt, és nagyon örülök, hogy megismerkedhettem vele és róla szívesen gondoskodtam. A többi kliensem idősebb volt, és ez az elmélkedés róluk szól.

Gondozó munkakörben, egy-két kivétellel főleg olyan közép-gazdag angol emberek voltak a klienseim, akik ugyan nem tartoznak a felsőbb osztályhoz és nem dús gazdagok, de azért elég gazdagok ahhoz, hogy valahogy ki tudták fizetni azt a horribilis összeget, a heti 700-1000 fontot, amit az ügynökségek kérnek. Ennek a negyedét vagy a felét megtartja az ügynökség, a többit a gondozó kapja fizetésül. Jól lehet keresni, mert nem kell se lakbért, se számlákat fizetni, és az alap kajákat is a kliens fizeti. Viszont heti 7 napon át kell dolgozni, napi 22 órában, mert elméletileg jár egy két órás szünet. A gyakorlatban ezt ki kell harcolni, és nem mindig lehet elérni, mert pl a családnak kéne bejönnie napi két órát segíteni, vagy egy másik gondozót fizetni erre az időre és erre nem mindig hajlandóak. A jobb állapotban levő klienseket egyedül lehet hagyni két órára, de ez ritka. A legtöbb ilyen munka vidéken van, elszigetelt helyen, és általában mást nem lehet csinálni a két óra szünetben, mint a természetet járni, ami nekem megfelel, de vannak olyan fiatal gondozók, akik megőrülnek a magánytól, az emberi közösség és a város hiányától.

A munka részletei attól függnek, hogy mennyire beteg a kliens, és hogy van-e más segítség. Dolgoztam olyan helyen, ahol a klienst pelenkázni és etetni kellett, plusz az összes háztartási munka és főzés az én dolgom volt, de olyan helyen is dolgoztam, ahol a kliens tudott járni és WC-re menni, sőt, minden nap a faluban sétálni is kellett vele, viszont egész nap ugyanazt a kérdést kérdezte meg tőlem, legalább százszor, és mindig meg kellett válaszolni, de persze elfelejtette egy perc múlva az egészet. Olyan helyen is dolgoztam, ahol volt takarító, így legalább az a munka nem rám szakadt. Volt olyan munkám ami napi 16 órát intenzíven igénybe vett, de olyan is volt, hogy a csak néhány óráig tartottak a feladataim, és a többi időben olvashattam. Elméletileg ezek a kliensek alszanak éjszaka, mert ha éjszakai ügyeletre is szükség van, akkor a családnak muszáj lenne egy második, éjszakai gondozót fogadnia, de néha előfordul, hogy a kliens sokszor is felébreszti a gondozót éjszakánként, és szegény soha se tudja kialudni magát.

Általában az volt a tapasztalatom, hogy a klienseimnek és a családjuk tagjainak nem egyszerűen arrogáns felsőbbrendű érzésük volt mindenkivel szemben aki egy alacsonyabb társadalmi rétegbe tartozik, hanem kifejlesztették annak a technikáját, hogy hogyan kell SEMMIBE VENNI a másik embert, leginkább pont azt, aki kiszolgálja őket. Persze tisztelet a kivételnek, mert a családtagok között néha volt egy-egy kivétel.

Furcsa volt észrevennem, és ezt szociális munkában is tapasztaltam, hogy a demens idős emberek között vannak olyanok, akik szinte már mindent elfelejtettek, de a társadalmi hova-tartozásukra pontosan emlékeztek. Voltak olyanok, akik már félig eszüket vesztve is fenn tudták hordani az orrukat. Lehet, hogy a családtagjaikat már alig ismerik fel, de arra emlékeznek, hogy a takarítónőt, a gondozót, és főleg a külföldieket lenézéssel kezeljék.

Az egyik első kliensem egy 85 éves orvosnő volt, akinek nem voltak örökösei, egy 5 szobás házban lakott egy szép kis faluban, óriási kerttel. Már nem tudott járni, rengeteg segítségre volt szüksége de ezt nem akarta beismerni, és nagyon sajnált minden fillért amit segítségre kellett költenie. A saját kérésére őt még pelenkázás közben is Dr X-nek kellett hívnom, míg ő engem kizárólag a keresztnevemen szólított, amit úgy ejtett ki, mintha kiköpné akarná a szót. Egyszer az éjszaka közepén beállított a rendőrség, mert felhívta őket azzal, hogy én egy kelet-európai migráns vagyok (talán még azt is hozzátette, hogy illegális) aki betelepítette az egész családját (tíz főt) a házába, és elfoglaltuk a felső emeletet. A rendőrök rendesen bocsánatot kértek tőlem.

Amikor hirtelen nagyon rosszul lett, ki kellett hívnom a mentőt és bevitték a kórházba. A mentősök mondták, hogy készítsek össze neki egy kórházi táskát. Neki álltam a feladatnak, de a nő azt gondolta, nem sietek eléggé, éppen guggoltam a földön. A mentősök előtt belém bökött a botjával, szinte gyűlölettel az arcán, valami olyasmi mondattal, hogy “hé szolga te ott lenn, siessél”. Valamiért az egész három hónap alatt amíg vele dolgoztam ez volt a legalázóbb pillanat, lehet hogy azért, mert közönsége volt hozzá. Miután én abba hagytam a róla való gondoskodást, az ügynökség behozott egy uj gondozót, de az nem bírta elviselni Dr X-t, és néhány nap alatt öregek otthonába került.

A legkellemetlenebb kliensem az a kb 80 éves dús gazdag nő volt, aki egyértelműen az angol felső osztályhoz tartozott. Ő már több éve haldoklott, és mesterségesen tartották életben. Volt egy képzett ápolónője, aki évtizedekig kórházban dolgozott korábban, de az lett a fő állása az utóbbi években, hogy egész nap jelen legyen ennek az egyetlen dús-gazdag nőnek a lakásán, hátha szükség lesz rá. De nem ő pelenkázta vagy etette, az már az én dolgom volt. Este, éjszaka és hajnalban egyedül voltam a házban az öreg haldokló nővel, és pokolian éreztem magamat. Valaki elmesélte nekem, hogy ez a nő a két gyerekét 3 éves koruktól Boarding School-ba adta, azaz bentlakásos iskolába. Amikor még jobb állapotban volt és meghívta a felnőtt gyerekeit ebédre, akkor nem szabadott belépniük a házba addig a percig, amire a meghívás szólt. Mondjuk pontban déli 12. Ha 11.50-kor érkeztek a gyerekei, a ház előtt kellett kivárniuk a 12 órát, akkor is, ha esett az eső. Valami politikai karrierje is volt a nőnek, láttam a falon egy újság kivágást fényképpel, amin fiatalabb korában volt látható több híres ember társaságában. A cikk arról szólt, hogy ő volt az első angol női politikus aki valami fontosat csinált (mondjuk az 50-es években), de már nem emlékszem arra, hogy mit. De arra emlékszem, hogy a fiatalkori fénykép alapján azt gondoltam, hatalomra éhes és nárcisztikus lehetett, amíg még volt ehhez energiája. Megdöbbentő volt, és határozottan rossz érzés, hogy még haldoklóan is unszimpatikus volt. Nagyon rossz érzés számomra az, amikor gondoskodni próbálok valakiről aki betegség és öregség miatt kiszolgáltatott nekem, de sajnos az illetőt nem szimpatikus nekem. Rossz embernek éreztem magamat emiatt. A nő beszélni már nem tudott, de a szemeivel erősen, szúrósan tudott nézni. Miközben kiskanállal etettem, ő nem egyszerűen – a szolgájának kijáró – lenézéssel szemlélte az arcomat, hanem úgy nézett rám, mintha fel akarna engem égetni a szemével. Talán annak köszönhettem ezt a gyűlöletet, hogy én próbáltam beszélni hozzá, amiből persze kiderült, hogy akcentusom van, tehát nem angol vagyok, nem tartozom a felsőbbrendű néphez. Csak egy hétig bírtam ki ezt a munkát, kértem az ügynökségtől, hogy helyezzenek át máshova, Úgy éreztem, se a nőnek nem tesz jót az, hogy ennyire utál engem, sokkal jobban kijönne egy angol szolgával, se számomra sem elviselhető ez a helyzet.

Érdekes ‘alulról’ megtapasztalni az angol osztályrendszert, de nem sokáig bírható.

Most már hetek óta egy olyan angol nő a kliensem, aki szegény sorból származott, de egy viszonylag gazdag pasihoz ment hozzá, aki meghalt 5 éve. A nő néhány éve agyvérzést kapott. A teste egy része lebénult. Sajnálom emiatt, de nehezen viselem el. Számomra egészen eszméletlen, ahogy ‘bánik velem’, azaz nem ‘velem’, mert én rám, mint emberre egyáltalán NEM kíváncsi. Valami olyan fokig nem érdekli az, hogy én ki vagyok, hogy azt valahogy kikapcsolja, miközben együtt vagyunk, kb azt próbálja a tudomásomra hozni, hogy neki teljesen mindegy, hogy őt ki szolgálja ki. És se önmagáról, se más témáról nem beszél amikor beviszem neki a kaját, öltöztetem vagy mosdatom. Azt kommunikálja a nézésével, és néha egy-két szóval, vagy kéz legyintéssel, mintha azt akarná mondani: ‘meg ne próbálj szólalni’. De ezt csak velem csinálja, mert amikor a szomszéd meglátogatja, azt leülteti és fél óráig csevegnek. Két hete kezdtem, jól fizetik (heti 700 fontot kapok). Az elején azt gondoltam, csinálom tíz hétig, összekeresek hét ezer fontot, semmire nem kell költenem, bár nekem kell ebből fizetni az adót és a társadalom-biztosítást, mondjuk marad 5 ezer, és ősszel tovább utazom a világba. De most úgy gondolom, alig bírom ki még néhány napig. Pszichésen káros egy ilyen helyzet, legalábbis az én számomra, lehetséges, hogy vannak olyan emberek, akiknek meg se kottyan. Ha nem jön be a londoni szociális munka amire tegnap meginterjúvoltak online, akkor megpróbálok egy másik ilyen rabszolga munkát keresni, hátha nagyobb szerencsém lesz. De nagyon ritka az ilyen munkában az, hogy egy normális, szeretni való emberről kell gondoskodni, aki ráadásul észreveszi bennem is az embert. Ez csak kétszer fordult elő számomra a gondoskodó munkában. Azzal a 20 éves lánnyal akit már említettem, és egy aranyos 90 éves nénivel. Ő volt a legszegényebb kliensem, és nem is tudta sokáig fizetni a gondozó ellátást, csak néhány hónapig, operáció után, után visszatért az önellátásra. Ő róla nagy örömmel gondoskodtam. Ő mintha örült volna annak, hogy pont én kerültem hozzá. És én is annak, hogy pont őhozzá kerültem. Minden este megnéztük együtt a híreket a TV-ben, és elbeszélgettünk a világ politikáról. A fia újságíró volt az egyik normálisabb napilapnál.

Az a tapasztalatom, hogy amikor kölcsönösen szeretjük és tiszteljük egymást, akkor még a fenekét is szívesen mosom le a kliensemnek. De ha nem szeretjük egymást, akkor a gondoskodó-ápoló munka elviselhetetlen.

Egy ilyen munkában nemcsak a kliensnek és a családjuknak vagyunk kiszolgáltatva, mint gondozók, hanem az ügynökségnek is. Ők nem egyszerűen munka-közvetítők, hanem – elméletileg – a kliens, a családja, és a gondozó is támaszkodhat rájuk ha probléma merülne fel. De az ügynökség abból a pénzből él, amit ezek a gazdag családok fizetnek nekik, és emiatt meg akarják tartani őket, akkor is, ha a gondozóval nem jól bánnak és ő panaszkodik. Az egyik kliensem egy idős férfi volt. Bottal, de tudott még járni, és képes lett volna ellátni magát egy alap fokon. De amikor a felesége haldoklott és egy fiatal lány került hozzájuk, hogy ellássa a feleségét, akkor kedvet kapott rá a férfi, hogy őt is kiszolgálják majd ilyen fiatal lányok. Az ügynökség meg örült, hogy kapják a pénzt egy olyan férfia ellátásáért, akinek nem kell annyit segítenie mint a többi kliensnek. Amikor hozzá kerültem, már 5 éve váltották egymást a házában különböző gondozók. Nekem nem örült, már 50-en felül voltam. Kb egy hét eltelt, amikor mondta, fürödni szeretne, addig csak felületesen mosdott. Segítséget kért, hogy beszálljon a kádba, és a kérésére lemostam a hátát. Erre megkért, pontosabban utasítást adott arra, hogy a nemi szervét is mossam le. Mondtam neki, hogy tudja használni a kezeit, semmi akadálya, hogy önmaga mossa le a saját nem szervét, és én nem fogok ebben neki segíteni. Erre azt mondta, hogy idáig egyetlen gondozó se tagadta meg ezt a kérést. Nem tudom, igazat mondott-e, nagyon remélem, hogy hazudott.

A fürdés után felhívta az ügynökséget, és panaszt tett rám. Persze nem az igazi problémáját említette, valami mást kitalált. Néhány órán belül kijött egy hölgy (tényleg hölgy, nagyon elegáns volt), hogy meghallgassa a férfi panaszát, félóráig beszélgetett és röhögcsélt vele. Utána velem is beszélni akart, és én megmondtam neki, mi történt. Persze engem bocsátottak el. Természetesen meg akarták tartani a férfit, mint jól fizető klienst.

Nekem volt hova mennem, mert van egy lakásom Londonban. De a gondozók többsége külföldi, elég sokan érkeznek Afrikából és Kelet- Európából is, azért, hogy ezt a munkát elvállalják. Ha őket elbocsájtják, nincs hova menniük.