Ezt a napló-jegyzetet négy éve írtam. Ma elővettem, és íme, a ‘nyilvánosság’ elé tárom

Az angliai bentlakásos gondozó munka (live-in-care-work) az egy olyan helyzet, ahol az ember elég sokat tanul a társadalomról. És önmagáról is. 15 évvel ezelőtt vállaltam el először ilyen munkát, akkor félévig bírtam. Azért mentem el vidékre gondozónak, mert arra vágytam, hogy Londontól és irodáktól messze éljek, és nem bántott a munka magánya, sőt, egy ideig élveztem. Azóta még kétszer, de csak néhány hónapra, más ’normális’ munkák közötti várakozási időben. A sok év alatt összesen 14 hónapon át voltam bentlakásos gondozó Anglia és Skócia különböző részeiben.

Az egyik kliensem egy 20 éves lány volt, aki a két szemgolyóján kívül az akaratán keresztül semmit nem tudott mozgatni a testén,, bár gyakran repültek ide-oda a karjai és lábai, de ezt ő nem tudta kontrollálni). A szemén keresztül volt egy kommunikációs rendszere amit megtanultam, sok türelem kellett hozzá, de végül nagyon jól lehetett vele ‘beszélgetni’. Ő egy nagyon érdekes, vidám lény volt, és nagyon örülök, hogy megismerkedhettem vele és róla szívesen gondoskodtam. A többi kliensem idősebb volt, és ez az elmélkedés róluk szól.

Gondozó munkakörben, egy-két kivétellel főleg olyan közép-gazdag angol emberek voltak a klienseim, akik ugyan nem tartoznak a felsőbb osztályhoz és nem dús gazdagok, de azért elég gazdagok ahhoz, hogy valahogy ki tudták fizetni azt a horribilis összeget, a heti 700-1000 fontot, amit az ügynökségek kérnek. Ennek a negyedét vagy a felét megtartja az ügynökség, a többit a gondozó kapja fizetésül. Jól lehet keresni, mert nem kell se lakbért, se számlákat fizetni, és az alap kajákat is a kliens fizeti. Viszont heti 7 napon át kell dolgozni, napi 22 órában, mert elméletileg jár egy két órás szünet. A gyakorlatban ezt ki kell harcolni, és nem mindig lehet elérni, mert pl a családnak kéne bejönnie napi két órát segíteni, vagy egy másik gondozót fizetni erre az időre és erre nem mindig hajlandóak. A jobb állapotban levő klienseket egyedül lehet hagyni két órára, de ez ritka. A legtöbb ilyen munka vidéken van, elszigetelt helyen, és általában mást nem lehet csinálni a két óra szünetben, mint a természetet járni, ami nekem megfelel, de vannak olyan fiatal gondozók, akik megőrülnek a magánytól, az emberi közösség és a város hiányától.

A munka részletei attól függnek, hogy mennyire beteg a kliens, és hogy van-e más segítség. Dolgoztam olyan helyen, ahol a klienst pelenkázni és etetni kellett, plusz az összes háztartási munka és főzés az én dolgom volt, de olyan helyen is dolgoztam, ahol a kliens tudott járni és WC-re menni, sőt, minden nap a faluban sétálni is kellett vele, viszont egész nap ugyanazt a kérdést kérdezte meg tőlem, legalább százszor, és mindig meg kellett válaszolni, de persze elfelejtette egy perc múlva az egészet. Olyan helyen is dolgoztam, ahol volt takarító, így legalább az a munka nem rám szakadt. Volt olyan munkám ami napi 16 órát intenzíven igénybe vett, de olyan is volt, hogy a csak néhány óráig tartottak a feladataim, és a többi időben olvashattam. Elméletileg ezek a kliensek alszanak éjszaka, mert ha éjszakai ügyeletre is szükség van, akkor a családnak muszáj lenne egy második, éjszakai gondozót fogadnia, de néha előfordul, hogy a kliens sokszor is felébreszti a gondozót éjszakánként, és szegény soha se tudja kialudni magát.

Általában az volt a tapasztalatom, hogy a klienseimnek és a családjuk tagjainak nem egyszerűen arrogáns felsőbbrendű érzésük volt mindenkivel szemben aki egy alacsonyabb társadalmi rétegbe tartozik, hanem kifejlesztették annak a technikáját, hogy hogyan kell SEMMIBE VENNI a másik embert, leginkább pont azt, aki kiszolgálja őket. Persze tisztelet a kivételnek, mert a családtagok között néha volt egy-egy kivétel.

Furcsa volt észrevennem, és ezt szociális munkában is tapasztaltam, hogy a demens idős emberek között vannak olyanok, akik szinte már mindent elfelejtettek, de a társadalmi hova-tartozásukra pontosan emlékeztek. Voltak olyanok, akik már félig eszüket vesztve is fenn tudták hordani az orrukat. Lehet, hogy a családtagjaikat már alig ismerik fel, de arra emlékeznek, hogy a takarítónőt, a gondozót, és főleg a külföldieket lenézéssel kezeljék.

Az egyik első kliensem egy 85 éves orvosnő volt, akinek nem voltak örökösei, egy 5 szobás házban lakott egy szép kis faluban, óriási kerttel. Már nem tudott járni, rengeteg segítségre volt szüksége de ezt nem akarta beismerni, és nagyon sajnált minden fillért amit segítségre kellett költenie. A saját kérésére őt még pelenkázás közben is Dr X-nek kellett hívnom, míg ő engem kizárólag a keresztnevemen szólított, amit úgy ejtett ki, mintha kiköpné akarná a szót. Egyszer az éjszaka közepén beállított a rendőrség, mert felhívta őket azzal, hogy én egy kelet-európai migráns vagyok (talán még azt is hozzátette, hogy illegális) aki betelepítette az egész családját (tíz főt) a házába, és elfoglaltuk a felső emeletet. A rendőrök rendesen bocsánatot kértek tőlem.

Amikor hirtelen nagyon rosszul lett, ki kellett hívnom a mentőt és bevitték a kórházba. A mentősök mondták, hogy készítsek össze neki egy kórházi táskát. Neki álltam a feladatnak, de a nő azt gondolta, nem sietek eléggé, éppen guggoltam a földön. A mentősök előtt belém bökött a botjával, szinte gyűlölettel az arcán, valami olyasmi mondattal, hogy “hé szolga te ott lenn, siessél”. Valamiért az egész három hónap alatt amíg vele dolgoztam ez volt a legalázóbb pillanat, lehet hogy azért, mert közönsége volt hozzá. Miután én abba hagytam a róla való gondoskodást, az ügynökség behozott egy uj gondozót, de az nem bírta elviselni Dr X-t, és néhány nap alatt öregek otthonába került.

A legkellemetlenebb kliensem az a kb 80 éves dús gazdag nő volt, aki egyértelműen az angol felső osztályhoz tartozott. Ő már több éve haldoklott, és mesterségesen tartották életben. Volt egy képzett ápolónője, aki évtizedekig kórházban dolgozott korábban, de az lett a fő állása az utóbbi években, hogy egész nap jelen legyen ennek az egyetlen dús-gazdag nőnek a lakásán, hátha szükség lesz rá. De nem ő pelenkázta vagy etette, az már az én dolgom volt. Este, éjszaka és hajnalban egyedül voltam a házban az öreg haldokló nővel, és pokolian éreztem magamat. Valaki elmesélte nekem, hogy ez a nő a két gyerekét 3 éves koruktól Boarding School-ba adta, azaz bentlakásos iskolába. Amikor még jobb állapotban volt és meghívta a felnőtt gyerekeit ebédre, akkor nem szabadott belépniük a házba addig a percig, amire a meghívás szólt. Mondjuk pontban déli 12. Ha 11.50-kor érkeztek a gyerekei, a ház előtt kellett kivárniuk a 12 órát, akkor is, ha esett az eső. Valami politikai karrierje is volt a nőnek, láttam a falon egy újság kivágást fényképpel, amin fiatalabb korában volt látható több híres ember társaságában. A cikk arról szólt, hogy ő volt az első angol női politikus aki valami fontosat csinált (mondjuk az 50-es években), de már nem emlékszem arra, hogy mit. De arra emlékszem, hogy a fiatalkori fénykép alapján azt gondoltam, hatalomra éhes és nárcisztikus lehetett, amíg még volt ehhez energiája. Megdöbbentő volt, és határozottan rossz érzés, hogy még haldoklóan is unszimpatikus volt. Nagyon rossz érzés számomra az, amikor gondoskodni próbálok valakiről aki betegség és öregség miatt kiszolgáltatott nekem, de sajnos az illetőt nem szimpatikus nekem. Rossz embernek éreztem magamat emiatt. A nő beszélni már nem tudott, de a szemeivel erősen, szúrósan tudott nézni. Miközben kiskanállal etettem, ő nem egyszerűen – a szolgájának kijáró – lenézéssel szemlélte az arcomat, hanem úgy nézett rám, mintha fel akarna engem égetni a szemével. Talán annak köszönhettem ezt a gyűlöletet, hogy én próbáltam beszélni hozzá, amiből persze kiderült, hogy akcentusom van, tehát nem angol vagyok, nem tartozom a felsőbbrendű néphez. Csak egy hétig bírtam ki ezt a munkát, kértem az ügynökségtől, hogy helyezzenek át máshova, Úgy éreztem, se a nőnek nem tesz jót az, hogy ennyire utál engem, sokkal jobban kijönne egy angol szolgával, se számomra sem elviselhető ez a helyzet.

Érdekes ‘alulról’ megtapasztalni az angol osztályrendszert, de nem sokáig bírható.

Most már hetek óta egy olyan angol nő a kliensem, aki szegény sorból származott, de egy viszonylag gazdag pasihoz ment hozzá, aki meghalt 5 éve. A nő néhány éve agyvérzést kapott. A teste egy része lebénult. Sajnálom emiatt, de nehezen viselem el. Számomra egészen eszméletlen, ahogy ‘bánik velem’, azaz nem ‘velem’, mert én rám, mint emberre egyáltalán NEM kíváncsi. Valami olyan fokig nem érdekli az, hogy én ki vagyok, hogy azt valahogy kikapcsolja, miközben együtt vagyunk, kb azt próbálja a tudomásomra hozni, hogy neki teljesen mindegy, hogy őt ki szolgálja ki. És se önmagáról, se más témáról nem beszél amikor beviszem neki a kaját, öltöztetem vagy mosdatom. Azt kommunikálja a nézésével, és néha egy-két szóval, vagy kéz legyintéssel, mintha azt akarná mondani: ‘meg ne próbálj szólalni’. De ezt csak velem csinálja, mert amikor a szomszéd meglátogatja, azt leülteti és fél óráig csevegnek. Két hete kezdtem, jól fizetik (heti 700 fontot kapok). Az elején azt gondoltam, csinálom tíz hétig, összekeresek hét ezer fontot, semmire nem kell költenem, bár nekem kell ebből fizetni az adót és a társadalom-biztosítást, mondjuk marad 5 ezer, és ősszel tovább utazom a világba. De most úgy gondolom, alig bírom ki még néhány napig. Pszichésen káros egy ilyen helyzet, legalábbis az én számomra, lehetséges, hogy vannak olyan emberek, akiknek meg se kottyan. Ha nem jön be a londoni szociális munka amire tegnap meginterjúvoltak online, akkor megpróbálok egy másik ilyen rabszolga munkát keresni, hátha nagyobb szerencsém lesz. De nagyon ritka az ilyen munkában az, hogy egy normális, szeretni való emberről kell gondoskodni, aki ráadásul észreveszi bennem is az embert. Ez csak kétszer fordult elő számomra a gondoskodó munkában. Azzal a 20 éves lánnyal akit már említettem, és egy aranyos 90 éves nénivel. Ő volt a legszegényebb kliensem, és nem is tudta sokáig fizetni a gondozó ellátást, csak néhány hónapig, operáció után, után visszatért az önellátásra. Ő róla nagy örömmel gondoskodtam. Ő mintha örült volna annak, hogy pont én kerültem hozzá. És én is annak, hogy pont őhozzá kerültem. Minden este megnéztük együtt a híreket a TV-ben, és elbeszélgettünk a világ politikáról. A fia újságíró volt az egyik normálisabb napilapnál.

Az a tapasztalatom, hogy amikor kölcsönösen szeretjük és tiszteljük egymást, akkor még a fenekét is szívesen mosom le a kliensemnek. De ha nem szeretjük egymást, akkor a gondoskodó-ápoló munka elviselhetetlen.

Egy ilyen munkában nemcsak a kliensnek és a családjuknak vagyunk kiszolgáltatva, mint gondozók, hanem az ügynökségnek is. Ők nem egyszerűen munka-közvetítők, hanem – elméletileg – a kliens, a családja, és a gondozó is támaszkodhat rájuk ha probléma merülne fel. De az ügynökség abból a pénzből él, amit ezek a gazdag családok fizetnek nekik, és emiatt meg akarják tartani őket, akkor is, ha a gondozóval nem jól bánnak és ő panaszkodik. Az egyik kliensem egy idős férfi volt. Bottal, de tudott még járni, és képes lett volna ellátni magát egy alap fokon. De amikor a felesége haldoklott és egy fiatal lány került hozzájuk, hogy ellássa a feleségét, akkor kedvet kapott rá a férfi, hogy őt is kiszolgálják majd ilyen fiatal lányok. Az ügynökség meg örült, hogy kapják a pénzt egy olyan férfia ellátásáért, akinek nem kell annyit segítenie mint a többi kliensnek. Amikor hozzá kerültem, már 5 éve váltották egymást a házában különböző gondozók. Nekem nem örült, már 50-en felül voltam. Kb egy hét eltelt, amikor mondta, fürödni szeretne, addig csak felületesen mosdott. Segítséget kért, hogy beszálljon a kádba, és a kérésére lemostam a hátát. Erre megkért, pontosabban utasítást adott arra, hogy a nemi szervét is mossam le. Mondtam neki, hogy tudja használni a kezeit, semmi akadálya, hogy önmaga mossa le a saját nem szervét, és én nem fogok ebben neki segíteni. Erre azt mondta, hogy idáig egyetlen gondozó se tagadta meg ezt a kérést. Nem tudom, igazat mondott-e, nagyon remélem, hogy hazudott.

A fürdés után felhívta az ügynökséget, és panaszt tett rám. Persze nem az igazi problémáját említette, valami mást kitalált. Néhány órán belül kijött egy hölgy (tényleg hölgy, nagyon elegáns volt), hogy meghallgassa a férfi panaszát, félóráig beszélgetett és röhögcsélt vele. Utána velem is beszélni akart, és én megmondtam neki, mi történt. Persze engem bocsátottak el. Természetesen meg akarták tartani a férfit, mint jól fizető klienst.

Nekem volt hova mennem, mert van egy lakásom Londonban. De a gondozók többsége külföldi, elég sokan érkeznek Afrikából és Kelet- Európából is, azért, hogy ezt a munkát elvállalják. Ha őket elbocsájtják, nincs hova menniük.