Akt modell az Epreskertben

1973-ban, 17 évesen ott hagytam a gimnáziumot és beiratkoztam egy esti gimnáziumba, elköltöztem otthonról, és megpróbáltam eltartani magamat. Mindenféle munkát kipróbáltam, szociológiai interjukat készítettem és gépeltem, kis ideig gyárban dolgoztam, vízóra leolvasó is voltam, és elmentem a Képzőmüvészeti Főiskolára akt modelnek. Az Epreskert az a Képzőmüvészeti Fóiskola kertje, de sokszor az egész főiskolára így szoktak hivatkozni. (A képet a szobrokról ott készítettem mostanában.) Ezt a munkát csak három napig bírtam ki, de utána 3 hónapig írtam ez itt közölt írást, hogy kielemezzem, kiírjam magamból ezt a furcsa tapasztalatot. Megmutattam ismerőseimnek az írást, az egyik barátnőm aki több éve volt ugyanott akt modell azt mondta, hogy 3 nap alatt rájöttem arra, ami neki egy évig tartott. Utána szamizdatként terjedt az írás Budapesten, ami azt jelentette akkoriban, hogy akinek tetszik, legépeli 5 példányban vékány papíron, ezeket tovább adja másoknak, akiknek egy része szintén legépeli 5 példányban és tovább adja. Nem tudtuk hány példány terjengett az ilyen korai szamizdatokból, és hányan olvasták el. Ez egy igazi demokratikus formája volt az írások terjesztésének, csak az olvasók dönöttek arról, hogy mit akarnak tovább terjeszteni, semmi ‘fentről’ jövő döntés nem volt a folyamatban. És persze egy irógép is kellett hozzá. De az volt a hátránya, hogy csak a saját ismeretségi köreinkben tudtuk terjeszteni a nekünk tetsző irásokat.

A nézésekből éreztem meg mindent. Ahogy rám bámultak, sose vettek észre engem. Rettentően unatkozva ültem az előírt pózban, és eleinte nagyon megörültem, ha alaposan megszemlélt valaki. De újból és újból észre kellett vennem, nem engem néz, engem nem lát, én rám nem kíváncsi. Mert az akt modell az egy idom, több nem lehet, minek is lenne? Akiben van valami, miért jönne modellnek? Csillagállása, szerencséi más kasztba osztották. Ott van a helye.

Mikor eldöntöttem, hogy ezt a munkát próbálom ki, volt egy olyan fantáziám, hogy segíteni fog abban, hogy a meztelenséget természetesnek vegyem. Az az igazság, hogy féltem attól, hogy meztelenül megjelenjek egy csoport képzőművész diák előtt, vagy bármilyen ember csoport előtt, de azt gondoltam, fontos a félelmeimet leküzdeni. Azt sejtettem, hogy a folyamatban passzívvá kell válnom, de mégsem tudtam elképzelni ennek a paralizáló hatásait.

Amíg ott ültem mozdulatlanul, átéreztem, hogy én csak a festés eszköze vagyok. Szerepem nem több, mint a háttéré. Az, hogy ki – vagy inkább – mi vagyok, csak annyiban fontos, mint ahogy a háttért alkotó tárgyaknak is fontosak a jellegzetességeik. De ennek csak a festés technikája számára van valami jelentése, önmagam és mások számára nincs, beszélni és reagálnom nem szabad, nem kezdhetek, és más se kezdhet velem semmit, nem használom, s nem adom magamat. Így én nem, csak mint egy önmagamtól független eszköz: tárgyként létezem.

Talán elviselhető lett volna olyan tárgy lenni, amiben legalább a kép szempontjából érdekes, hogy milyen vagyok. De nem engedték meg, hogy rám-jellemző tárgy legyek. Mert, szerény tapasztalatom szerint, a Képzőművészeti Főiskolán az emberből csak a tárgyak jellemzőit ábrázolják, csak ezekre figyelnek, az a lényeg, hogy milyenek a domborulatok, homorulatok, vonalak, hogyan aránylanak az idomok egymáshoz, hol vannak a fények, mely testrészek vannak árnyékban. Ami ennél több, azt nem tudják mire használni. Sőt, az emberen kívüli világot is így nézik, és így ábrázolják. Mert annak a nevében, hogy először megtanulnak lefesteni mindent úgy ahogy van, pontosan úgy, ahogy látják, egész környezetüket csakis idomok halmazaként ábrázolják.

Mindenkinek természetes volt, amikor az egyik lánynak – aki a fejem rajzolásakor odafigyelt arra is, hogy ő mit lát benne(m) – a tanár, akit ’Master’-nek hívnak, azt mondta, hogy „túlságosan karakteres a fej, homályosítsa el, mert egy akthoz nem lehet karakteres fejezet rajzolni”.

Egy másik akt modell egy agresszív kinézetű idős bácsi volt. Engem zavart, hogy a róla készült képeken semmi sem jelent meg a bácsi agresszivitásáról. Gondolom, ő rajta is csak az idomokat nézték. Azt hiszem, a Képzőművészeti Főiskolán a diáknak a modellt álló emberből a saját számára meg kell szüntetnie az embert, a személyiséget, és közben önmagában elfojtani mindazt, ami köze lehetne ahhoz a másik emberhez, akit épp ábrázol. Ezt eredetileg a technikai tudás elsajátítása nevében teszik. Amennyiben a művész-diák beleragad ebbe az elidegenedett viszonyba, akkor művészként nemcsak az alkotása tárgyához, hanem saját magához is meg kell szüntetni a viszonyt. Képeket fog produkálni, melyekben se a modelljei, se önmaga igazából nem szerepel. Hogy az önmagát érintő alapvető dolgokhoz csak technikai viszonya lesz, az már azt hiszem elég nagy támadás lehet maga ellen a festő ellen is, és kétlem, hogy amikor már 5 éves tanulás után megengedheti magának, hogy elővegye a lelkét is, lesz-e mit elővennie.

(Mindez ott történik, ahol a legfőbb kiváltságosok kiváltságait azzal igazolják, hogy ők adják az érzékenység, a lélek anyagba öntött másait az emberiség számára – és az emberiség a neki adományozott fenségesért cserébe dugja csak a jótevőik szájába a sült-csirkét. Azon a helyen történik, ami egyetlen igazi lehetősége az alkotni vágyó képzőművész jelölteknek az alkotásra. Tetszik, nem tetszik, máshova nem mehetnek, ha csak nem akarnak lemondani vágyuk megvalósulásáról azért az illúzióért, hogy egyszer majd maguktól is megteremtik a nekik kellő lehetőségeket a független alkotáshoz. Ez hány embernek sikerül?)

Amikor az elején megéreztem, hogy összekevertek a mögöttem levő fűtőtesttel, vagy asztalnak vettek, még hittem abban, hogy nem vagyok én se asztal se fűtőtest. Azt hittem, védekező fegyveremmel magamban leteríthetem az ellenem támadókat. Fegyverem egyszerű: belül élni fogok, magamban. Gondolkodom, vagy aktívan pihentetem a fejemet, például kellemes dolgokra gondolok, vagy pusztán az érzéseimre figyelek és ezekben majd elveszem. Nem hasonulok a kifelé létező magamhoz, ahhoz, ahogy mások látnak engem.

De ezt az illúziómat a 4 x háromnegyed órás teljes merevség néhány hatása döntötte le. Mert a semmittevés kényszere, az unalom, a zsibbadtság, a testemről átmegy a fejemre, lebénulok, kiürülök, és a kellemetlenség rossz érzése ural el. A legaktívabb szellemi tevékenységem az volt, hogy utálkoztam az állapotom miatt. De tudtam, ha másnap megint eljövök ide dolgozni, akkor ez csak öncséplés: magam kikészítésének semmire se jó kiteljesítése.

De ha mások üres tárgynak vesznek, és én is annak élem át magam, akkor hogyan tudnék másként viselkedni? Egyébre nem képes tudatomnak is a legkönnyebb elfogadni a rám terpeszkedő szerepet, azonosulni, belenyugodni, ne is akarjak több lenni. Mint általában, a sztereotip szerep hatalma most is akkor döbbentett meg igazán, amikor már teljesen legyőzött. Az első nap az egyik szünetben, a művész- jelöltek és a ‘Mester’ beszélgetett, és én megszólaltam. Mivel szünet volt ruhában voltam, és ilyenkor emberebbként léteztem közöttük. Mindenki megdöbbent, hogy meg mertem szólalni, de mégis a legjobban én csodálkoztam, hogy én, aki modell vagyok, úgy csinálok, mintha velük egyenrangú volnék, meg merem mutatni, hogy én is gondolkodom, bele merek szólni a beszélgetésükbe. Ahogy rám néztek, elszégyelltem magamat.

Ezután a zavar után, mikor valaki olyasmit mondott, amihez szerettem volna hozzászólni, egyszerűen nem mertem megszólalni, pedig úgy gondoltam, fontos lenne hallaniuk ami mondani szeretnék, és bármilyen más társaságban elmondtam volna a véleményemet. Emiatt az öncenzúra miatt még jobban szégyelltem magamat. Tudtam, felvettem egy szerepet amivel nem értek egyet, de mégis, minden önagitációm ellenére képtelen voltam még egyszer megszólalni. Persze ez tűnhetne csak az én gyengeségemnek – egyéni problémának. De nem az. Hanem, az ellenünk törő erők hatalma.

Amikor erősen bámult valaki, úgy éreztem, kétféle módon néznek. Vagy azt méricskélte hunyorítva az ecsetével, hogy a különböző testrészeim hogyan aránylanak egymáshoz és ezt hogyan tudná vissza adni a papíron. Vagy pedig azt nézte, hogy tetszik-e neki testem, ha fiú volt: lefeküdne-e ezzel a testtel, ha nő volt: konkurenciát jelent-e ez a test az ő teste számára. Amikor ilyenkor újból és újból átéreztem tökéletes nem-fontosságomat, csak a tehetetlenség keserű dühével fordultam magam ellen: “mit vártál mást?”

E nézésekből az is világossá vált, nem pusztán jellegtelen tárgy vagyok. Egy tulajdonság, egy mérték mégis maradt rajtam: a szexuálisság. Mert a szexuállisság az egyetlen tulajdonság amit a nő tárgyszerűsége nem zár ki, sőt, tudatunkban összekapcsol, s mert ennek folytatásaként az általános prűdség miatt általában bűnösen-túlzottan-szabad szexuális lényt asszociálunk a modell szóhoz. Ezt bizonyos körökben ’kurvának’ nevezik, más körökben ’felszabadult nőnek’.

Mikor észrevettem, hogy méregetem magamat a képeken: legalább ‘jó nőnek’ látnak-e, és figyelem a fiúk arcán az esetleges megkívánás jeleit, akkor értettem meg, hogy helyzetemben kárpótlást legegyszerűbben a szerepben való legocsmányabb elmerülés és tetszelgés jelenthet, a szexuális tárgyként jó minősítés adhat: a szép vagy csúnya, megkívánnivaló vagy sem szférában különbözhetek, itt szerezhetek sikereket (vagy nem), ebben érezhetem csak, hogy mégis létezem. A nézésekből, mozdulatokból megérzett, kimondott vagy követelt vágyakból tudott értékelés csak a hiúságnak kellemesebb folytatása a vásárban levés tudatának, mert a heti modell piac előzi meg. Ott, ha pechem van, megtudhattam volna, hogy testem forgalmi értéke nem elég magas az önmagam eladásához. De minthogy bekerültem, már az elkelt áru öntudatával vigasztalhatom magam mindazokért a veszteségekért, amikkel fizetnem kell a fizetésem megszerzéséért.

Beismerem, ez a szempont is csábított amikor idejöttem. Mert hiába próbálom meggyőzni magamat: szép testet látni jó, mint ahogy egy szép tájat vagy felhőt is lehet csodálni – látványként. Mindegy, én szép vagyok-e, mindegy kinek a látványát csodáljuk. Ezzel szemben testem, arcom jellegén rajta van az, hogy milyen vagyok én. Ez a fontos. Nem az a jó, ha valaki a testem miatt akar lefeküdni velem, hanem ha én miattam, amiatt, aki egészben vagyok. De mindeddig hiába agitáltam magam: nagyon jól esik, ha akárcsak a testem miatt szépnek, kívántosnak tartanak.

Egyre inkább félek attól, hogy hiúságom eltévelyedettsége elleni hadakozásom teljesen hiábavaló. Mert ha rádiót hallgatok, újságot olvasok, filmet nézek, de néha még barátok között is, iskolában, munkahelyen, villamoson vagy vonaton odafigyelve miről beszélgetnek és miről viccelődnek az emberek, vagy ha reklám vagy valami női magazin kerül a szemeim elé, pontosabban bárhol, ahol nőkhöz viszonyulnak, onnét mindig olyan hatások érnek amik azt sugallják: a nő legfontosabb mértékegysége a férfiak szexuális vonzalmának foka. Ezt a vonzalmat kiváltó állítólagos okokat tízparancsolatként propagálják a nőknek annyira, hogy nem lenne csoda, ha a nők már a fogyásért szeretkeznének.

Ebben az ocsmány színjátékban a modellség meg is tette a kívánt hatását. Mert testemmel foglalkoztak, akárcsak puszta idomként, de legalább eszköznek elfogadták, és a szerep kényszere miatt ’nő’-ként viselkedtem, ami mindig automatikus elismeréseket vált ki – ezért most könnyű ’nőbb’-nek venni magamat – és vesznek engem.

Azt hiszem, valahol itt van az oka a nő modellek jóval magasabb számának. Mert a férfiak érvényesülése számára több terület van, így a férfiakat kevésbé csábíthatja ez a passzívság, ritkán lehet számukra elégtételt nyújtó perspektíva ez a fajta ’elismerés’. A nőknek sokkal természetesebb a modell helyzet, benne csak kiéleződik létezésük alap formája: ezért éreztem, minden dühöm ellenére otthonosan (szarul) magamat ebben a szerepben. Hogy mégis dühödtebben hagytam ott ezt a munkát, mint ahogy a mindennapjaimra reagálok: ennek oka is csak abban van, hogy itt nyíltan, élesen érezhető ami máshol tompább, rejtettebb, és látszólagos kibúvókkal kicsit elfedett.

A meztelenségről szőtt ábrándjaim átejtettek. Rá ébredtem: a meztelenség mindig, mindenkinek természetes lenne, ha úgy nőnénk fel. De mi egy több ezer éves hagyománytól kényszerítve, azt hisszük, úgy kell csinálnunk, mintha nem lenne természetes, mintha jogtalanság lenne másoktól, ha meglátják testünket. Nem a meztelenség, hanem a feszélyezettség kötelező volta feszélyez bennünket. Ha egy nőt véletlenül meglát egy férfi meztelenül, például rányit egy fürdőszobában, a nőnek úgy illik viselkednie, mintha a férfi elkövetett volna valamit ellene, még akkor is ha a férfi nem számított arra, hogy a nő ott lesz a fürdőszobában. Ezt az ’ellene’ érzést szeretném megérteni.

Tévesen hittem, hogy a megszokás hiányzik nekem, most már tudom, nem a megszokáson és az időn múlik, hogy természetesnek érzem-e magamat meztelenül. Mélyebben van bennünk a hagyomány gyökere. Modellként az első pillanattól természetes volt, mert jogom volt hozzá, ezt várták el tőlem, de munkaidőn kívül továbbra is ugyanúgy reagáltam mint a társadalom többi tagja, ha egy erre föl nem jogosított férfi meglátott meztelenül. Így próbálkozásom nevetséges volt, magam megváltoztatását ilyen könnyedén nem, csak radikálisan oldhatom meg: orvosság pirulák helyett dinamittal kell kezelnem magam, amíg még nem késő. Célt nem értem semmiben. Kevés pénzzel, s a továbbiak bizonytalanságával jöttem el.

Ott hagytam ezt a szörnyű munkát három nap után. Elkeseredve, mert tudtam, hogy a legtöbb munkában az egész játékért igazából magammal fizetek. Hiába nem fogadtam el, hogy modellként a létezésem fenntartásáért adott ellenszolgáltatásom önmagam túlságosan mély elásását jelentené, hiába hagytam ott a Főiskolát: kiugrás vágyam fölcsattanásával csak egy fricskát adtam magányos kiugrásom lehetetlenségének. Mert mit csinálhatnék mást, minthogy most újból munkát keresek, fontolgatom, addig is, míg vágyaink megvalósításával szét nem rúgjuk teljesen, bűn-szövetkezetünk melyik pontján vesztenék és vesztetnék a legkevesebbet.

Ezt dalt most találtam a YouTube-on. Szintén egy lányról szól, aki a Főiskolán volt akt modell.

A feminizmus és a ringlispil (Hungarian translation of the ‘To be or not to be a feminist’ article)

Ez a cikk Prágában, a hosszú múltra visszatekintő ‘The New Presence’ („Új jelenlét”) című folyóiratban látott napvilágot, amelynek cseh és angol nyelvű kiadása is van. Írásom az angol nyelvű változatban jelent meg 1999 novemberében. Az év folyamán egy korábbi, teljesen más írásommal kopogtattam be a lap szerkesztőjének prágai irodájába, amit ő azonnal le is közölt. Később megkért, hogy írjak cikket a magyarországi feminizmusról. Mondtam neki, hogy arról nem tudok írni, mivel 1978-ban elhagytam Magyarországot, így nem igazán vagyok tisztában az otthoni történésekkel. Viszont szívesen írnék arról, hogyan találkoztam először, még az 1970-es években Magyarországon feminista gondolatokkal, illetve hogyan kapcsolódtam be az 1980-s években az angliai feminista mozgalomba, és mit gondolok arról. Beleegyezett. Így született ez a cikk. Később megtudtam, hogy egy orosz feminista csoport megosztotta ezt az írást saját weboldalán. Magyarországon azonban – jelen tudásom szerint – még soha semmilyen formában nem került a nyilvánosság elé. Az írás eredeti angol címe, amivel ezen a bloggon is megtalálható, “To be or not to be a feminist”.

Fordító: Medgyesi Zsófia

Gyerekkoromban, amikor úgy 5-6 éves voltam, nagyon foglalkoztatott a halál gondolata, és hogy mi van a halál után. Gyakran kérdezgettem erről anyámat. Nem vallottam be neki, hogy valójában magának a halálnak a megértése a gyötrő kérdés számomra, csupán arról faggattam, mi történik a halál után. Anyám rendszerint azt felelte, hogy az emberekre a túlvilágon a Mennyország vagy a Pokol vár, és mi, a családunk tagjai az összes barátunkkal együtt egész biztosan a Mennyországba jutunk.

A következő kérdésem így szólt: „És van a Mennyországban ringlispil?” A ringlispil, ez a német eredetű szó egy különleges körhinta neve, amely jó magasra röpíti és ott széles íven körbe-körbe pörgeti az embert. A búcsúkban lehet ilyennel találkozni.

Akkoriban Budapesten éltem, és voltam olyan szerencsés, hogy Budán, a Gellért-hegyen nőttem föl. A Gellért-hegy oldalában található a Tabán, ahova minden évben egyszer megérkezett a búcsú, ami nekem olyan fontos volt, mint a karácsony. A Tabánból, központi elhelyezkedésének köszönhetően remek kilátás nyílik. Aki fölült a tabáni körhintára, annak a legcsodálatosabb látványban volt része. Attól függően, merre nézett a hatalmas körben pörgő szék amelyben ültél, néhány pillanatra a pesti óvárost, majd a Dunát, aztán Budapestnek vagy a keleti, vagy a nyugati szélét, s végül az alattad elterülő parkot és fákat láthattad. Ennél szebbet el sem tudtam képzelni.

Tudni akartam, fölülhetek-e majd a körhintára azután is, hogy meghalok. Anyám őszintén megmondta, hogy szerinte a Mennyországban nincsenek ringlispilek. Hozzátette, hogy a test nem megy föl a mennybe, csak a lélek.

Elhatároztam, hogy akkor én sem akarok a Mennyországba kerülni. Számomra a ringlispil jelképezte a boldogságot, a test és az elme egységének örömét, a nyugodt extázist. Természetesen kisgyerekként ezt így még nem tudtam megfogalmazni. A körhintaélmény a legigazibb élvezetet jelentette számomra az életben – mámorító volt a látvány, a magasság, a sebesség és a szédülés összeolvadása.

Az évek múlásával megfeledkeztem erről a kérdésről. Később soha nem foglalkoztatott a halál gondolata annyira, mint gyerekként. A többi „metafizikai” kérdésről is megfeledkeztem, például, hogy mitől leszek én vagy bármely másik ember más, mint a többi ember; van-e vége a világegyetemnek? És a többi.

Kamaszkoromban is őriztem a ringlispil gondolatát, még ha a szót nem is használtam. Helyette elkezdtem olyan emberekért lelkesedni, mint Janis Joplin, és arról álmodoztam, hogy motorkerékpárral suhanok keresztül a világon. Vagyis a ringlispil egyfajta olyan életérzést képviselt, amilyet (időről időre) át akartam élni. Nem akartam hedonista életet, vagyis ilyen-olyan körhintán ülni minden egyes nap minden órájában, de olyan életre és olyan személyiségre vágytam, hogy képes legyek élvezni az ilyenfajta élményeket. Élvezni, létrehozni és másoknak is nyújtani azokat. Más szavakkal, nem akartam unalmas ember lenni. Legrémesebb rémálmom volt, hogy unalmas életem lesz és én magam is unalmas leszek.

Mire 14-15 éves lettem, világosan láttam, hogy a házasság unalmas. Azt is tudtam, hogy nem akarok olyan nő lenni, akit a férfiak utálnak. Márpedig a viccekből – akár vonaton, a tévében vagy a vicclapokban – nap mint nap hallható-olvasható poénokból egyértelművé vált, hogy a férfiak utálják a feleségüket. Így aztán elhatároztam, hogy nem leszek feleség, sosem megyek férjhez. Gyerekeket akartam, de úgy gondoltam, majd valamilyen kommunában fogok élni más fiatalokkal. Szerettem volna vonzó lenni, de meg voltam győződve arról, hogy ronda vagyok, viszont értelmiségi nevelést kaptam, amely szerint az ember értékét az határozza meg, hogy hány könyvet olvasott életében. Ezért aztán éjjel-nappal olvastam. Úgy hittem, az én hercegem akkor talál majd rám, ha nagyon okos leszek.

Tizenhat évesen találkoztam Veres Júliával, aki sok amerikai feminista könyvet és cikket olvasott, és szeretett volna ezekből egy válogatást megjelentetni Magyarországon. Írt egy részletes, 17 oldalas magyar nyelvű ismertetőt a kiadók számára. Ez 1972-ben Budapesten történt. Mesélte, hogy a kiadók és szerkesztők közül többen kinevették. Tudomásom szerint akkoriban Magyarországon senki nem adott ki feminista írásokat.

Engem annyira föllelkesített a feminista publikációkról általa készített összefoglaló, hogy a gimnáziumban minden barátomnak a kezébe nyomtam. Ennél is tovább mentem, és jelentkeztem, hogy egy történelem különórán ismertetem ezeket a gondolatokat, és nagy meglepetésemre a (férfi) történelem tanárunk lehetőséget adott, hogy az egyik különórán kiselőadást tartsak ezekről a feminista írásokról. A tanár pozitív hozzáállása ellenére éreztem, hogy ezzel valószínűleg kiteszem magam bizonyos osztálytársak gúnyos megjegyzéseinek. Viszont jól emlékszem, hogy tanórák (pl. matematika vagy nyelvóra) alatt én és a barátnőim a pad alatt olvastuk és a székek között adogattuk át titokban egymásnak a Veres Juli által írt összegzés lapjait. Úgy láttam, hogy a barátnőimet is teljesen beszippantotta az, amit olvastak.

Számomra ez az összegzés kínálta az első szavakat és elméleteket, amelyek leírták és igazolták zsigeri ellenérzéseimet a házassággal, a férfi uralma alatti élettel, az egész köztudott képmutatással szemben.

A következő pár évben kissé összezavarodtam, fölemésztett a fiatal ellenzékiek mozgalmában és a kulturális „underground” életében való részvétel. Ebben a közegben rendszerint romboló hatásúak voltak a szexuális viszonyok és párkapcsolatok, az emberek gyakorlatilag rákényszerítették egymásra a „szexuális forradalom” erkölcsiségét – én is megpróbáltam, de nagyon rosszul éreztem magam ebben a közegben.

A 70-es évek közepén a magyarországi politikai ellenzék tetszhalott volt, sok ellenzéki depressziós lett, kivándorolt az országból, vagy öngyilkosságot követett el. Ekkoriban Magyarország vezette (Japánnal együtt) a világ öngyilkossági statisztikáit. Gyakorlatilag semmi nem mozdult, a légkör fojtogató volt – legalábbis én így éltem meg. Úgy döntöttem, elhagyom az országot, hogy elkerüljem a lassú halált.

1978-ban, huszonkét évesen érkeztem Angliába, ahol rajtam kívül nagyon kevés olyan magyar emigráns volt, aki egyedül jött. Mindössze három ilyen emberrel hozott össze a sors sok év során. A magyarok többsége barátokkal vagy a párjával emigrált, vagy azért költözött Angliába, hogy egy (gyakran idealizált) angol személy felesége vagy férje legyen.

A magányos emigráció egészen más élmény. Pszichés öngyilkosság, ahogyan egy barátom a megérkezésemkor figyelmeztetett. Ráadásul azonnal mély vízbe kerül az ember – a hozzám hasonlóan egyedül érkezett néhány magyar mélyebben megismerte a helyi közeget, és történetesen mi az Angliai „alternatív” közeghez vonzódtunk. Például egy ideig mindannyian a házfoglalók (squatters) közé tartoztunk vagy velük barátkoztunk.1

Magyarokkal csak rövid ideig tartottam kapcsolatot. Angliai tartózkodásom első hónapjában egy kisebb ház konyhájában laktam. A ház földszintjét hat magyar, a fölső szintjét tíz új-zélandi foglalta el. És még a konyhán is osztoznom kellett egy másik nővel. Hamarosan elköltöztem, és úgy éreztem, hogy ideje kinyílnom a világ iránt, így elkezdtem angolokkal és más külföldiekkel ismerkedni. Szomjaztam a kalandot, a tapasztalatokat és a tudást. Úgy fél évvel emigrálásom után teherbe estem, s ekkor elhatároztam, hogy keresek egy nekem való kommunát. Mivel Londonban nem akadtam egyetlen olyan közösségre sem, ami nekem igazán tetszett, bejártam Wales, Skócia és Írország sok kommunáját, keresve az „én embereimet”, akik az általam megálmodott módon élnek közösségben. Nem jártam sikerrel. Végül beletörődtem a csalódásba, és pici kislányommal egyedül költöztem be egy önkormányzati lakásba.

Az első pár évben mindenféle csoportot megismertem, köztük pacifistákat, anarchistákat, vallásosokat és ateistákat, szocialistákat, munkához való jogért küzdőket és a nem-dolgozás jogát hirdetőket, egyetemeken kutató baloldali társadalomtudósokat, politikai újságírókat és folyóirat szerkesztőket stb. Egyre csalódottabban vettem észre, hogy egyik csoportot sem találtam meggyőzőnek vagy vonzónak. Bár gyakran megismertem ezeken a csoportokon belül olyan egyéneket, akik szimpatikusak voltak, esetleg barátokká váltunk, de mint csoport vagy mozgalom, egyikhez sem tudtam volna csatlakozni. Szinte minden téren sántított az ideológiájuk. Hiányzott belőlük a világ értelmezésének az a módja ami engem érdekelt, hiányzott az okos önreflektálás, hiányzott a mély humánum és a spontaneitás. Még az anarchisták is túlságosan formálisnak tűntek számomra.

Végül szinte véletlenül ráakadtam néhány feminista leszbikus fiatal nőre, akik egy kisebb otthoni óvodát (crèche) terveztek nyitni a saját házukban, én pedig csatlakozni akartam hozzájuk. Az egyik párnak a kertes házában egy évig közösen üzemeltettük ezt a crèche-t, ahol csak négy gyerek volt. Közösen fizettünk egy alkalmazottat, és mindannyian heti egy napot besegítettünk. Ezeknek a nőknek köszönhetően belecsöppentem a korai 80-as évek angliai feminizmusának kellős közepébe. Bevonódtam a világukban, meghívtak bulikra, elmentem gyűlésekre és konferenciákra, emellett aktívan bekapcsolódtam több feminista újság szerkesztésébe és terjesztésébe, magam is írtam ezekbe. Voltak olyan események, ahol sok heteroszexuális nő is jelen volt, és lyan feminista rendezvények is, ahol férfiak is voltak. De olyan csoport munkájában is részt vettem, ahol rajtam kívül szinte mindenki más leszbikus volt. Voltak olyan feministák is, akik „szeparatista” nézetet vallottak, vagyis a felnőtt férfiakat mindenestül kiiktatták az életükből. Bár többen is fiúgyermeket szültek, de azt mondták, hogy boldogan nevelik a fiúkat, mert belőlük új típusú, nem-elnyomó férfiak lesznek. Ezek a gyerekek sokszor egy korábbi párkapcsolatból születtek, bár némelyikük mesterséges megtermékenyítéssel fogant. Voltak közöttük olyanok, akik be sem engedtek felnőtt férfiakat a házukba, és igyekeztek olyan munkahelyet találni, ahol leginkább nők dolgoztak és nőket segítettek. Azt magyarázták, hogy az egész társadalom úgy van felépítve, hogy a nőknek minden energiája a férfiakról való „gondoskodásra”, az ő imádásukra és kiszolgálásukra, ostobaságuk, erőszakosságuk és a megalázottság elviselésére megy el – és ők korlátozott energiáikat inkább a nőkre szeretnék fordítani. Ezt teljesen megértettem.

Amikor egy este az egy leszbikus pár gyerekeire vigyáztam az otthonukban, a nappaliban belelapoztam egy könyvbe. Hirtelen azt olvastam, hogy elátkozott vagyok: „az ellenséggel hálok”. Ledöbbentem. Sosem tekintettem ellenségként, és nem is vagyok hajlandó úgy tekinteni a férfiakra, akikkel lefeküdtem. Azért feküdtem le velük, mert szerettem őket. Mi a fenéért kellene nekem ezekre a férfiakra ellenségként gondolnom? Ugyanakkor rettentő kényelmetlen érzés fogott el. Belegondoltam, hogy ezek a nők valószínűleg engem mindig árulónak tartottak. Úgy éreztem, soha többé nem tudnék olyan ártatlanul a szemükbe nézni, mint korábban. Ráadásul féltem, hogy képtelen lennék vitatkozni az érveikkel, mert logikai alapon valószínűleg igazuk van. Ha a férfinem elnyomja, kihasználja és megalázza a nőket (még ha nem is mindegyikük teszi ezt), akkor a heteroszexualitásom miatt az a vád jogos, hogy hozzájárulok ennek az elnyomó rendszernek a fenntartásához.

Vívódni kezdtem. Azt éreztem, be kell bizonyítanom, hogy tévednek. Elkezdtem írni, először csak azért, hogy rendet rakjak a gondolataimban. Ma is őrzöm az akkori írásomat, ami rossz volt ugyan, de arra tettem benne kísérletet, hogy megmentsem a lelkem és a heteroszexualitásomat. Ekkorra már azonban több nő is közeledni próbált hozzám, én pedig erős vonzódást éreztem az egyikük iránt, de végül nem lett kapcsolat belőle. Ez a tapasztalat viszont meggyőzött arról, hogy a szocializáció és a társadalmi elvárások alakítják azt, hogy kinek milyen lesz a szexualitása. Bárkié megváltozhat. Mindig is azt gondoltam, hogy az emberek alapvetően biszexuálisak, vagy legalábbis hajlamuk van a biszexualitásra, de valamilyen okból eltolódunk az egyik vagy a másik nem irányába (bár jó páran mindkét nemhez vonzódnak).

A kizárólagosan a nő-férfi társadalmi dinamikával foglalkozó feministákkal szembeni legfőbb érvem az volt, hogy az elnyomásnak és a kizsákmányolásnak sokféle típusa van, és nem látom okát, hogy épp a nők elnyomását tekintsük a leglényegesebbnek. Írásommal minden olyan mozgalmat kritizáltam, amely meg akarja határozni, melyik elnyomás a legsúlyosabb, s ehhez általában gyűlöletet gerjeszt az emberek vagy intézmények egy kiválasztott csoportja ellen, miközben figyelmen kívül hagyja az össze többi problémát. A szocialisták szerint a kapitalizmus, a trockisták szerint a sztálinizmus, az anarchisták szerint az állam, a feministák szerint a férfiak, egyes antirasszisták szerint a fehér emberek, a pacifisták szerint a háború a fő-gonosz.

Azt is állítottam, hogy a feministák egy szánalmas ethoszt kreálnak, amikor azt állítják, hogy MINDEN nőt „szeretnek” – miközben számos tényező miatt (pl. társadalmi osztály, kiváltságok alapján) valójában ilyen vagy olyan egymást elnyomó, illetve kizsákmányoló csoporthoz tartozhatnak. Egy gazdag feminista nő jólétét például más nők, akár száz vagy több ezer nő munkája biztosíthatja – és ha ezt tűri, akkor hogyan állíthatja, hogy ő „szereti” őket? Érveim között szerepelt, hogy a nők, köztük a feminista nők is rengeteg okot találhatnak arra, hogy versengjenek egymással, például abban, hogy ki INKÁBB feminista közülük.

Fokozatosan eltávolodtam a feministáktól, mint ahogy minden más politikai vagy más jellegű mozgalomtól, kisebb-nagyobb csoporttól is, amelyek addigi életem során ideig-óráig magukhoz vonzottak.

Feminista-leszbikus barátaim is csalódtak bennem, mert éveken át tartó barátságunk ellenére is megmaradtam másmilyennek. Örökösen megszegtem az ő szubkultúrájuk magatartási szabályait, és mindenkivel vitatkoztam, szóban és írásban is, néha felháborodást keltettem a feminista újságokban leközölt hozzászólásaimmal. Sőt, összeköltöztem új partneremmel, egy férfival, és hamarosan két újabb gyereket – két csodálatos fiút – hoztam világra. Amikor terhességemet bejelentettem, az egyik barátnőm ki is oktatott, hogy milyen konzervatív vagyok (neki volt egy mesterséges megtermékenyítéssel fogant gyermeke, és egy másik nővel ugyanolyan fojtogató kapcsolatban élt, mint ami a hagyományos házasságokra jellemző).

Angliában a feministákkal utoljára a békemozgalom keretében kerültem közelebbi kapcsolatba. Egyszer az éjszaka közepén egy hippi barátnőm kopogtatott az ajtómon. Azt kérdezte, hogy körülbelül tíz másik emberrel együtt alhatnának-e nálam, mivel másnap egy uj „peace-camp”2-et fognak létrehozni London szívében, a Jubilee Gardensben, és ott laknak majd sátrakban egy hétig. Beengedtem őket, a következő napon pedig velük tartottam. Úgy gondoltam, politikai értelemben nem sok mondanivalójuk van, de nagyon kedves emberek voltak. A béke-tábor jó mókának bizonyult, finom vegetáriánus ételeket főztünk együtt. Szinte már úgy éreztem, megtaláltam azt a kommunaéletet, amelyről álmodoztam. Aranyos kislányom is imádta a vidám, falusias atmoszférát, hiszen számtalan más gyerek is volt ott, és sok kedves felnőtt, akik szívesen foglalkoztak a kicsikkel. Ez a híres Greenham Common-i női „peace-camp” ideje volt. Más idők voltak azok, sok ember optimistán azt gondolta, hogy beleszólhat a történelembe.

(A kép a Greenham Common-i női peace-camp szervezésében az USA angliai katonai bázisánál tartott egyik tiltakozó megmozduláson készült az 1980-as évek elején. Az interneten találtam a felvételt 2023-ban. Azt hiszem, középen a nő az arcára festett fehér békeszimbólummal én vagyok.)

A Jubilee Gardens peace-camp idilljét néhány nap múlva sajnos megzavarták a táborunkra támadó szkinhedek, akik megpróbáltak néhány sátorban alvó embert kívülről, a ponyván keresztül megkéselni. Hazamentünk.

Viszont ezektől a pacifistáktól hallottam, hogy lesz egy gyűlés „A kelet-európai nők és a békemozgalom” témában. Kíváncsi lettem. Addigra (1982) kezdtem megfeledkezni róla, hogy kelet-európai vagyok. Évek óta alig találkoztam kelet-európaiakkal. Az átlag angol feminista nőket pedig, akiket korábban megismertem, a legkevésbé sem érdekelte, hogy Magyarországról jöttem. Egyszerűen nő voltam, és kész.

Izgatott kíváncsisággal mentem hát el a gyűlésre, amelyet az egyik egyetemen rendeztek. Ott és akkor a résztvevők elhatározták, hogy szerveznek egy egész napos konferenciát ugyanerről a kérdésről. Fölajánlottam a segítségemet, de furcsa érzésem támadt. Nem tudtam, mi lehet az oka. Szervezés közben valahogy úgy éreztem, nyomasztó az angliai nők perspektívája, még azoké is, akiknek a szülei Kelet-Európából vándoroltak ki, de ők már itt születtek. Nem találtam senkit, akivel azonosulhattam volna, de akkor még nem tudtam megfogalmazni, mi is zavart.

A konferencia lezajlott. Nem emlékszem a részletekre, de tisztán él bennem a rémes érzés, ami egész nap hatalmában tartott. Idegen voltam közöttük. Nem éreztem, hogy a beszélgetéseknek bármi köze lenne hozzám. Nem ismertem azt a Kelet-Európát, amiről ők beszéltek, mert az egy fikció volt, csupa olyasmi, amit egy nyugati ember képzel róla.

Évekig tartott, mire rájöttem, miért éreztem olyan borzasztóan magam azon a konferencián. És amíg megértettem, miért nem akarok „feminista” lenni, miközben feminista vagyok. Ma már egyszerű a képlet. De akkoriban szenvedtem.

Tavaly (1998) betértem egy könyvesboltba, és megláttam kitéve egy vaskos kötetet. Valami olyasmi volt a címe, hogy „A feminizmus vége”, és a könyv azt állította magáról, hogy a világ különböző részein élő nőkről szól. Kinyitottam. Végigfutottam a fejezetcímeket, és a körülbelül 20 féle téma között egyetlen egyet találtam, amely érintette Kelet-Európát. A többi az angliai, egyesült államokbeli, afrikai, írországi, ázsiai és muszlim stb. nők helyzetét tárgyalta (és szerzőik is ezekből a kultúrákból érkeztek). Az egyetlen fejezetet, amely a kelet-európai nőkről szólt, egy olyan nő írta, akinek angol neve volt. Már ettől rettentő dühös lettem. Aztán elolvastam, mi a mondanivalója. A szokásos sirámmal indult az írás: Miért nem akarnak a kelet-európai nők feministák lenni?

Iszonyú dühbe gurultam. Magamban ordítozni kezdtem velük: „Ti beképzelt, atyáskodó, feminista-kultúr-imperialisták! MIÉRT NEM TUDTOK MEGKÉRNI BENNÜNKET, HOGY A MAGUNK NEVÉBEN BESZÉLJÜNK?! Hogy van az, hogy a fekete nőket, az ázsiai nőket, az ír nőket meg tudjátok kérni, ami mind rendben van, de soha nem kértek meg bennünket, kelet-európai nőket, hogy beszéljünk magunkról? Hogy lehet, hogy amikor arról van szó, hogy valaki fogyatékos, AIDS-es, meleg, transzszexuális, muszlim, vagy bármi más – akkor legalább egy jelképes személyt találnak az adott közösségből? Bezzeg amikor RÓLUNK beszélnek, akkor NEM!”

Igazából mi nem létezünk. Még a nők számára sem. És különösen nem a feminista nők számára! Belém hasított, mennyire ELIDEGENEDVE éreztem magam, amikor azokkal a feminista leszbikusokkal barátkoztam. Mert őket a LEGKEVÉSBÉ sem érdekelte a hátterem – és így várták volna el, hogy csatlakozzam a „klubhoz”. LEGYEK OLYAN, MINT ŐK, ÉS SZERESSEM ŐKET. Azt akarták, hogy fogadjam el az értékrendjüket, öltözködési és beszédmódjukat, azt, ahogyan együtt vannak. „Tolerálták” a heteroszexualitásomat (legalábbis időlegesen, remélve, hogy egyszer majd feladom), de a személyiségem másságát nem fogadták el. Emlékszem, hogyan reagált az egyik leszbikus barátnőm, amikor félig viccesen úgy fogalmaztam, hogy „én nagyon egyéni vagyok” („I am very unique”). Azt mondta, ez egy veszedelmes gondolat. Csak sejtettem, hogyan érti ezt. Azt gondoltam, úgy érzi, azzal akarok kitűnni, hogy leszólok „más nőket”, amikor kijelentem, hogy annyira különleges vagyok. Mintha mások nem lennének azok. Azt üzente: légy olyan, mint minden más nő, mi mind OKÉ-k és szerethetők vagyunk. Mind nővérek vagyunk („We are all Sisters”).

Leszbikus barátnőim akkor is kiakadtak, amikor egyik este bejelentés nélkül meglátogattam őket. Elmagyarázták, hogy legközelebb, ha látogatóba akarok menni, napokkal korábban telefonáljak. Az angolok előjegyzésfüggő társasági élete sosem vonzott, de az évek során hozzászoktam, hogy még sok fiatalnak is „előjegyzésre” van szüksége ahhoz, hogy találkozzanak egymással. Az első években kitartóan próbáltam mellőzni az előzetes egyeztetést, és ösztökéltem másokat, hogy egyszerűen „ugorjanak be” hozzám. Sosem fogom elfelejteni a leszbikus barátaim arcát, amikor „beugrottam” hozzájuk, mert épp ahhoz volt kedvem. Talán nekem ez volt az utolsó csepp a pohárban.

Miután tavaly kezembe került az a bizonyos könyv, már tudtam, mit utálok az angol feministák hozzáállásában. EGYSZERŰEN MAGÁTÓL ÉRTETŐDŐNEK VESZIK, HOGY MEGHATÁROZHATJÁK, MI A FEMINIZMUS. ÉS MEG AKARJÁK HATÁROZNI, KI A FEMINISTA. A VÁLASZUK SZÁMUKRA EGYÉRTELMŰ: ŐK a feministák, és a feminizmus az, amit ők annak gondolnak. Pont úgy, ahogy nyugaton a DEMOKRÁCIÁT meghatározzák: az a demokrácia, ami náluk van. Demokrata az, aki olyan, mint ők. Vagy a „civilizációt”, és még folytathatnám a sort.

Ekkor ébredtem rá, hogy az egész kérdés, miszerint: „Feministák-e a kelet-európai nők?”, vagy, ha már itt tartunk: „Nevezhető-e egyáltalán bárki feministának?” Vagy „Kell-e feministának lennünk?” – szóval ezek a kérdések értelmetlenek. Badarság! Ebben a formában az ilyen kérdés, amennyiben Nyugat-Európában vagy Amerikában tették fel, valójában azt jelenti: AKARSZ OLYAN LENNI, MINT ÉN? – És gondoljuk oda a kérdés mellé egy „tipikus” angol vagy amerikai feminista képét! Ő a világ többi táján élő valamennyi nőtől azt várja el, legyen olyan, mint ő. Ő a mintakép. Feminista-imperialista, akkor is, ha lejáratott szavakat kell most használnom. Márpedig én több száz ilyen feministával találkoztam. Persze mindenki egyéniség, vannak különbségek köztük, mégis sokan néztek ki nagyon hasonlóan, rövid frizurát és csúf ruhákat viseltek – amivel azt üzenték: „Nem fogok a férfiak kedvére tenni!” Én tehát nem vagyok hajlandó, nem is voltam és nem is akarok a jövőben sem klubtag lenni. Nem leszek „egy közülük”. Még akkor se, ha szeretnék, merrt képtelen vagyok rá. Engem más ösztönök vezérelnek.

Eszembe jutott az is, hogy a 80-as évek elején, amikor elszántan igyekeztem Angliában a nyilvánosság elé vinni a kelet európai nők helyzetének kérdését, a feminista lapok és folyóiratok következetesen visszautasították a magyarországi nők helyzetéről írt írásaimat. Pedig valamennyire nyilvánvalóan ismert voltam, mert egy világszerte híres oroszországi feminista aktivista nő Franciaországba való kivándorlása után kapcsolatba lépett velem, és azt írta, hogy szeretne velem együtt dolgozni. Akkoriban a fősodorba tartozó nyugati újságok többször is cikkeztek róla és a csoportjáról. Annyira előtérbe tolták, hogy még Simone de Beauvoir is írt róla. Mikor megkért, utazzak Párizsba, hogy együtt dolgozzunk, megírtam neki, hogy annyi pénzem sincs, amennyivel a londoni Victoria pályaudvarra kijutnék, nemhogy Párizsig megvegyem a jegyet.

Szintén a 80-as években megkerestem angol feminista kiadókat, hogy adjanak ajándékba az eladatlan feminista könyveikből és folyóirataikból, hogy azokat Magyarországra és Lengyelországba küldhessem. Megírtam, hogy mindkét helyről kaptam ilyen irányú kéréseket. Hónapokig semmilyen válasz sem érkezett. Megint írtam nekik. Végül egyetlenegy kiadótól kaptam választ, mégpedig elutasítót. Vagyis amikor könnyedén segíthettek volna, nem foglalkoztak a dologgal, most meg sápítoznak, hogy Kelet-Európában „nincs feminizmus”. Micsoda képmutatás!

És akkor itt van a ringlispil kérdése. Gyerekként úgy döntöttem, nem akarok a Mennyországba kerülni, mert ott nincs körhinta. Később elhatároztam, hogy nem megyek férjhez, mert nem akarok unalmas ember lenni és unalmas életet élni. Ugyanez a bajom az angol feministákkal is. Nemigen látok a körükben ringlispilezést, legfeljebb erőltetett „vidámságot”, nevetést és annak bizonygatását, hogy jól érzik magukat.

Amúgy meg az angol embereknek FOGALMUK SINCS, mennyivel (relatíve, relatíve) szabadabbak, szebbek, okosabbak, kreatívabbak, kitartóbbak, őszintébbek, autonóbbak és spontánabbak vagyunk mi, kelet-európai nők, vagy legalábbis sokan közülünk, mint amilyenek ők valaha is voltak vagy lesznek. Ez az ő kultúrájukból mind hiányzik. Bocsánat a sértegetésért! Természetesen általánosítok. Ha nyugati nőként vagy férfiként odáig merészkedtél, hogy ezt a cikket, ezt az újságot a kezedbe vetted, akkor valószínűleg a kivételek közé tartozol.

Csakhogy nekünk, kelet-európai nőknek meg kéne tanulnunk büszkének lenni a saját pozitív tulajdonságainkra. És neki kellene látnunk elkészíteni a saját elemzéseinket, meghatározni a saját tennivalóinkat. Mostanáig „rólunk”, a mi feminizmusunkról általában a nyugatiak a saját szemszögükből vetették fel a kérdéseket, amiket mi védekezőállásból próbáltunk megválaszolni. Az ő általuk meghatározott program, értékrend, normarendszer és definíciók alapján gondolkoztunk, beszélgettünk. A kommunikáció nyugat–kelet–nyugat irányban haladt. Fel kéne szabadítanunk magunkat ez alól, és elindítani egy kelet–nyugat–kelet irányú dialógust, amelyben mi fogjuk megítélni őket, és nekik kell majd felelniük a mi kérdéseinkre. És ha megbecsüljük magunkat annyira, akár egymás között is folytathatunk kelet–kelet párbeszédet.

A magam részéről azt hiszem elmondtam, amit akartam. Megyek, keresek egy újabb ringlispilt magamnak.

Márkus Piroska

(London, 1999)

1 A squatting azt jelenti, hogy üresen álló lakásokat vagy házakat foglalnak el olyan emberek, akiknek nincs hol lakniuk. A 70-es és 80-as években ez mozgalommá vált, a házelfoglalókközösségeket alkottak. Előfordult, hogy sikerült évekig bennmaradniuk az adott ingatlanban, általában rendbe tették az elhanyagolt házakat, néha lakás-szövetkezeteket hoztak létre, és hivatalosan engedélyt kaptak, hogy kis lakbér fizetése mellett évekig ottmaradhassanak.

2 A “peace-camp” fordítása a béke-tábor lenne. De ennek más jelentése van magyarul még a szocialista időkből, ezért megtartottam az eredeti angol kifejezést.