Ez a cikk Prágában, a hosszú múltra visszatekintő ‘The New Presence’ („Új jelenlét”) című folyóiratban látott napvilágot, amelynek cseh és angol nyelvű kiadása is van. Írásom az angol nyelvű változatban jelent meg 1999 novemberében. Az év folyamán egy korábbi, teljesen más írásommal kopogtattam be a lap szerkesztőjének prágai irodájába, amit ő azonnal le is közölt. Később megkért, hogy írjak cikket a magyarországi feminizmusról. Mondtam neki, hogy arról nem tudok írni, mivel 1978-ban elhagytam Magyarországot, így nem igazán vagyok tisztában az otthoni történésekkel. Viszont szívesen írnék arról, hogyan találkoztam először, még az 1970-es években Magyarországon feminista gondolatokkal, illetve hogyan kapcsolódtam be az 1980-s években az angliai feminista mozgalomba, és mit gondolok arról. Beleegyezett. Így született ez a cikk. Később megtudtam, hogy egy orosz feminista csoport megosztotta ezt az írást saját weboldalán. Magyarországon azonban – jelen tudásom szerint – még soha semmilyen formában nem került a nyilvánosság elé. Az írás eredeti angol címe, amivel ezen a bloggon is megtalálható, “To be or not to be a feminist”.

Fordító: Medgyesi Zsófia

Gyerekkoromban, amikor úgy 5-6 éves voltam, nagyon foglalkoztatott a halál gondolata, és hogy mi van a halál után. Gyakran kérdezgettem erről anyámat. Nem vallottam be neki, hogy valójában magának a halálnak a megértése a gyötrő kérdés számomra, csupán arról faggattam, mi történik a halál után. Anyám rendszerint azt felelte, hogy az emberekre a túlvilágon a Mennyország vagy a Pokol vár, és mi, a családunk tagjai az összes barátunkkal együtt egész biztosan a Mennyországba jutunk.

A következő kérdésem így szólt: „És van a Mennyországban ringlispil?” A ringlispil, ez a német eredetű szó egy különleges körhinta neve, amely jó magasra röpíti és ott széles íven körbe-körbe pörgeti az embert. A búcsúkban lehet ilyennel találkozni.

Akkoriban Budapesten éltem, és voltam olyan szerencsés, hogy Budán, a Gellért-hegyen nőttem föl. A Gellért-hegy oldalában található a Tabán, ahova minden évben egyszer megérkezett a búcsú, ami nekem olyan fontos volt, mint a karácsony. A Tabánból, központi elhelyezkedésének köszönhetően remek kilátás nyílik. Aki fölült a tabáni körhintára, annak a legcsodálatosabb látványban volt része. Attól függően, merre nézett a hatalmas körben pörgő szék amelyben ültél, néhány pillanatra a pesti óvárost, majd a Dunát, aztán Budapestnek vagy a keleti, vagy a nyugati szélét, s végül az alattad elterülő parkot és fákat láthattad. Ennél szebbet el sem tudtam képzelni.

Tudni akartam, fölülhetek-e majd a körhintára azután is, hogy meghalok. Anyám őszintén megmondta, hogy szerinte a Mennyországban nincsenek ringlispilek. Hozzátette, hogy a test nem megy föl a mennybe, csak a lélek.

Elhatároztam, hogy akkor én sem akarok a Mennyországba kerülni. Számomra a ringlispil jelképezte a boldogságot, a test és az elme egységének örömét, a nyugodt extázist. Természetesen kisgyerekként ezt így még nem tudtam megfogalmazni. A körhintaélmény a legigazibb élvezetet jelentette számomra az életben – mámorító volt a látvány, a magasság, a sebesség és a szédülés összeolvadása.

Az évek múlásával megfeledkeztem erről a kérdésről. Később soha nem foglalkoztatott a halál gondolata annyira, mint gyerekként. A többi „metafizikai” kérdésről is megfeledkeztem, például, hogy mitől leszek én vagy bármely másik ember más, mint a többi ember; van-e vége a világegyetemnek? És a többi.

Kamaszkoromban is őriztem a ringlispil gondolatát, még ha a szót nem is használtam. Helyette elkezdtem olyan emberekért lelkesedni, mint Janis Joplin, és arról álmodoztam, hogy motorkerékpárral suhanok keresztül a világon. Vagyis a ringlispil egyfajta olyan életérzést képviselt, amilyet (időről időre) át akartam élni. Nem akartam hedonista életet, vagyis ilyen-olyan körhintán ülni minden egyes nap minden órájában, de olyan életre és olyan személyiségre vágytam, hogy képes legyek élvezni az ilyenfajta élményeket. Élvezni, létrehozni és másoknak is nyújtani azokat. Más szavakkal, nem akartam unalmas ember lenni. Legrémesebb rémálmom volt, hogy unalmas életem lesz és én magam is unalmas leszek.

Mire 14-15 éves lettem, világosan láttam, hogy a házasság unalmas. Azt is tudtam, hogy nem akarok olyan nő lenni, akit a férfiak utálnak. Márpedig a viccekből – akár vonaton, a tévében vagy a vicclapokban – nap mint nap hallható-olvasható poénokból egyértelművé vált, hogy a férfiak utálják a feleségüket. Így aztán elhatároztam, hogy nem leszek feleség, sosem megyek férjhez. Gyerekeket akartam, de úgy gondoltam, majd valamilyen kommunában fogok élni más fiatalokkal. Szerettem volna vonzó lenni, de meg voltam győződve arról, hogy ronda vagyok, viszont értelmiségi nevelést kaptam, amely szerint az ember értékét az határozza meg, hogy hány könyvet olvasott életében. Ezért aztán éjjel-nappal olvastam. Úgy hittem, az én hercegem akkor talál majd rám, ha nagyon okos leszek.

Tizenhat évesen találkoztam Veres Júliával, aki sok amerikai feminista könyvet és cikket olvasott, és szeretett volna ezekből egy válogatást megjelentetni Magyarországon. Írt egy részletes, 17 oldalas magyar nyelvű ismertetőt a kiadók számára. Ez 1972-ben Budapesten történt. Mesélte, hogy a kiadók és szerkesztők közül többen kinevették. Tudomásom szerint akkoriban Magyarországon senki nem adott ki feminista írásokat.

Engem annyira föllelkesített a feminista publikációkról általa készített összefoglaló, hogy a gimnáziumban minden barátomnak a kezébe nyomtam. Ennél is tovább mentem, és jelentkeztem, hogy egy történelem különórán ismertetem ezeket a gondolatokat, és nagy meglepetésemre a (férfi) történelem tanárunk lehetőséget adott, hogy az egyik különórán kiselőadást tartsak ezekről a feminista írásokról. A tanár pozitív hozzáállása ellenére éreztem, hogy ezzel valószínűleg kiteszem magam bizonyos osztálytársak gúnyos megjegyzéseinek. Viszont jól emlékszem, hogy tanórák (pl. matematika vagy nyelvóra) alatt én és a barátnőim a pad alatt olvastuk és a székek között adogattuk át titokban egymásnak a Veres Juli által írt összegzés lapjait. Úgy láttam, hogy a barátnőimet is teljesen beszippantotta az, amit olvastak.

Számomra ez az összegzés kínálta az első szavakat és elméleteket, amelyek leírták és igazolták zsigeri ellenérzéseimet a házassággal, a férfi uralma alatti élettel, az egész köztudott képmutatással szemben.

A következő pár évben kissé összezavarodtam, fölemésztett a fiatal ellenzékiek mozgalmában és a kulturális „underground” életében való részvétel. Ebben a közegben rendszerint romboló hatásúak voltak a szexuális viszonyok és párkapcsolatok, az emberek gyakorlatilag rákényszerítették egymásra a „szexuális forradalom” erkölcsiségét – én is megpróbáltam, de nagyon rosszul éreztem magam ebben a közegben.

A 70-es évek közepén a magyarországi politikai ellenzék tetszhalott volt, sok ellenzéki depressziós lett, kivándorolt az országból, vagy öngyilkosságot követett el. Ekkoriban Magyarország vezette (Japánnal együtt) a világ öngyilkossági statisztikáit. Gyakorlatilag semmi nem mozdult, a légkör fojtogató volt – legalábbis én így éltem meg. Úgy döntöttem, elhagyom az országot, hogy elkerüljem a lassú halált.

1978-ban, huszonkét évesen érkeztem Angliába, ahol rajtam kívül nagyon kevés olyan magyar emigráns volt, aki egyedül jött. Mindössze három ilyen emberrel hozott össze a sors sok év során. A magyarok többsége barátokkal vagy a párjával emigrált, vagy azért költözött Angliába, hogy egy (gyakran idealizált) angol személy felesége vagy férje legyen.

A magányos emigráció egészen más élmény. Pszichés öngyilkosság, ahogyan egy barátom a megérkezésemkor figyelmeztetett. Ráadásul azonnal mély vízbe kerül az ember – a hozzám hasonlóan egyedül érkezett néhány magyar mélyebben megismerte a helyi közeget, és történetesen mi az Angliai „alternatív” közeghez vonzódtunk. Például egy ideig mindannyian a házfoglalók (squatters) közé tartoztunk vagy velük barátkoztunk.¹

Magyarokkal csak rövid ideig tartottam kapcsolatot. Angliai tartózkodásom első hónapjában egy kisebb ház konyhájában laktam. A ház földszintjét hat magyar, a fölső szintjét tíz új-zélandi foglalta el. És még a konyhán is osztoznom kellett egy másik nővel. Hamarosan elköltöztem, és úgy éreztem, hogy ideje kinyílnom a világ iránt, így elkezdtem angolokkal és más külföldiekkel ismerkedni. Szomjaztam a kalandot, a tapasztalatokat és a tudást. Úgy fél évvel emigrálásom után teherbe estem, s ekkor elhatároztam, hogy keresek egy nekem való kommunát. Mivel Londonban nem akadtam egyetlen olyan közösségre sem, ami nekem igazán tetszett, bejártam Wales, Skócia és Írország sok kommunáját, keresve az „én embereimet”, akik az általam megálmodott módon élnek közösségben. Nem jártam sikerrel. Végül beletörődtem a csalódásba, és pici kislányommal egyedül költöztem be egy önkormányzati lakásba.

Az első pár évben mindenféle csoportot megismertem, köztük pacifistákat, anarchistákat, vallásosokat és ateistákat, szocialistákat, munkához való jogért küzdőket és a nem-dolgozás jogát hirdetőket, egyetemeken kutató baloldali társadalomtudósokat, politikai újságírókat és folyóirat szerkesztőket stb. Egyre csalódottabban vettem észre, hogy egyik csoportot sem találtam meggyőzőnek vagy vonzónak. Bár gyakran megismertem ezeken a csoportokon belül olyan egyéneket, akik szimpatikusak voltak, esetleg barátokká váltunk, de mint csoport vagy mozgalom, egyikhez sem tudtam volna csatlakozni. Szinte minden téren sántított az ideológiájuk. Hiányzott belőlük a világ értelmezésének az a módja ami engem érdekelt, hiányzott az okos önreflektálás, hiányzott a mély humánum és a spontaneitás. Még az anarchisták is túlságosan formálisnak tűntek számomra.

Végül szinte véletlenül ráakadtam néhány feminista leszbikus fiatal nőre, akik egy kisebb otthoni óvodát (crèche) terveztek nyitni a saját házukban, én pedig csatlakozni akartam hozzájuk. Az egyik párnak a kertes házában egy évig közösen üzemeltettük ezt a crèche-t, ahol csak négy gyerek volt. Közösen fizettünk egy alkalmazottat, és mindannyian heti egy napot besegítettünk. Ezeknek a nőknek köszönhetően belecsöppentem a korai 80-as évek angliai feminizmusának kellős közepébe. Bevonódtam a világukban, meghívtak bulikra, elmentem gyűlésekre és konferenciákra, emellett aktívan bekapcsolódtam több feminista újság szerkesztésébe és terjesztésébe, magam is írtam ezekbe. Voltak olyan események, ahol sok heteroszexuális nő is jelen volt, és lyan feminista rendezvények is, ahol férfiak is voltak. De olyan csoport munkájában is részt vettem, ahol rajtam kívül szinte mindenki más leszbikus volt. Voltak olyan feministák is, akik „szeparatista” nézetet vallottak, vagyis a felnőtt férfiakat mindenestül kiiktatták az életükből. Bár többen is fiúgyermeket szültek, de azt mondták, hogy boldogan nevelik a fiúkat, mert belőlük új típusú, nem-elnyomó férfiak lesznek. Ezek a gyerekek sokszor egy korábbi párkapcsolatból születtek, bár némelyikük mesterséges megtermékenyítéssel fogant. Voltak közöttük olyanok, akik be sem engedtek felnőtt férfiakat a házukba, és igyekeztek olyan munkahelyet találni, ahol leginkább nők dolgoztak és nőket segítettek. Azt magyarázták, hogy az egész társadalom úgy van felépítve, hogy a nőknek minden energiája a férfiakról való „gondoskodásra”, az ő imádásukra és kiszolgálásukra, ostobaságuk, erőszakosságuk és a megalázottság elviselésére megy el – és ők korlátozott energiáikat inkább a nőkre szeretnék fordítani. Ezt teljesen megértettem.

Amikor egy este az egy leszbikus pár gyerekeire vigyáztam az otthonukban, a nappaliban belelapoztam egy könyvbe. Hirtelen azt olvastam, hogy elátkozott vagyok: „az ellenséggel hálok”. Ledöbbentem. Sosem tekintettem ellenségként, és nem is vagyok hajlandó úgy tekinteni a férfiakra, akikkel lefeküdtem. Azért feküdtem le velük, mert szerettem őket. Mi a fenéért kellene nekem ezekre a férfiakra ellenségként gondolnom? Ugyanakkor rettentő kényelmetlen érzés fogott el. Belegondoltam, hogy ezek a nők valószínűleg engem mindig árulónak tartottak. Úgy éreztem, soha többé nem tudnék olyan ártatlanul a szemükbe nézni, mint korábban. Ráadásul féltem, hogy képtelen lennék vitatkozni az érveikkel, mert logikai alapon valószínűleg igazuk van. Ha a férfinem elnyomja, kihasználja és megalázza a nőket (még ha nem is mindegyikük teszi ezt), akkor a heteroszexualitásom miatt az a vád jogos, hogy hozzájárulok ennek az elnyomó rendszernek a fenntartásához.

Vívódni kezdtem. Azt éreztem, be kell bizonyítanom, hogy tévednek. Elkezdtem írni, először csak azért, hogy rendet rakjak a gondolataimban. Ma is őrzöm az akkori írásomat, ami rossz volt ugyan, de arra tettem benne kísérletet, hogy megmentsem a lelkem és a heteroszexualitásomat. Ekkorra már azonban több nő is közeledni próbált hozzám, én pedig erős vonzódást éreztem az egyikük iránt, de végül nem lett kapcsolat belőle. Ez a tapasztalat viszont meggyőzött arról, hogy a szocializáció és a társadalmi elvárások alakítják azt, hogy kinek milyen lesz a szexualitása. Bárkié megváltozhat. Mindig is azt gondoltam, hogy az emberek alapvetően biszexuálisak, vagy legalábbis hajlamuk van a biszexualitásra, de valamilyen okból eltolódunk az egyik vagy a másik nem irányába (bár jó páran mindkét nemhez vonzódnak).

A kizárólagosan a nő-férfi társadalmi dinamikával foglalkozó feministákkal szembeni legfőbb érvem az volt, hogy az elnyomásnak és a kizsákmányolásnak sokféle típusa van, és nem látom okát, hogy épp a nők elnyomását tekintsük a leglényegesebbnek. Írásommal minden olyan mozgalmat kritizáltam, amely meg akarja határozni, melyik elnyomás a legsúlyosabb, s ehhez általában gyűlöletet gerjeszt az emberek vagy intézmények egy kiválasztott csoportja ellen, miközben figyelmen kívül hagyja az össze többi problémát. A szocialisták szerint a kapitalizmus, a trockisták szerint a sztálinizmus, az anarchisták szerint az állam, a feministák szerint a férfiak, egyes antirasszisták szerint a fehér emberek, a pacifisták szerint a háború a fő-gonosz.

Azt is állítottam, hogy a feministák egy szánalmas ethoszt kreálnak, amikor azt állítják, hogy MINDEN nőt „szeretnek” – miközben számos tényező miatt (pl. társadalmi osztály, kiváltságok alapján) valójában ilyen vagy olyan egymást elnyomó, illetve kizsákmányoló csoporthoz tartozhatnak. Egy gazdag feminista nő jólétét például más nők, akár száz vagy több ezer nő munkája biztosíthatja – és ha ezt tűri, akkor hogyan állíthatja, hogy ő „szereti” őket? Érveim között szerepelt, hogy a nők, köztük a feminista nők is rengeteg okot találhatnak arra, hogy versengjenek egymással, például abban, hogy ki INKÁBB feminista közülük.

Fokozatosan eltávolodtam a feministáktól, mint ahogy minden más politikai vagy más jellegű mozgalomtól, kisebb-nagyobb csoporttól is, amelyek addigi életem során ideig-óráig magukhoz vonzottak.

Feminista-leszbikus barátaim is csalódtak bennem, mert éveken át tartó barátságunk ellenére is megmaradtam másmilyennek. Örökösen megszegtem az ő szubkultúrájuk magatartási szabályait, és mindenkivel vitatkoztam, szóban és írásban is, néha felháborodást keltettem a feminista újságokban leközölt hozzászólásaimmal. Sőt, összeköltöztem új partneremmel, egy férfival, és hamarosan két újabb gyereket – két csodálatos fiút – hoztam világra. Amikor terhességemet bejelentettem, az egyik barátnőm ki is oktatott, hogy milyen konzervatív vagyok (neki volt egy mesterséges megtermékenyítéssel fogant gyermeke, és egy másik nővel ugyanolyan fojtogató kapcsolatban élt, mint ami a hagyományos házasságokra jellemző).

Angliában a feministákkal utoljára a békemozgalom keretében kerültem közelebbi kapcsolatba. Egyszer az éjszaka közepén egy hippi barátnőm kopogtatott az ajtómon. Azt kérdezte, hogy körülbelül tíz másik emberrel együtt alhatnának-e nálam, mivel másnap egy uj „peace-camp”²-et fognak létrehozni London szívében, a Jubilee Gardensben, és ott laknak majd sátrakban egy hétig. Beengedtem őket, a következő napon pedig velük tartottam. Úgy gondoltam, politikai értelemben nem sok mondanivalójuk van, de nagyon kedves emberek voltak. A béke-tábor jó mókának bizonyult, finom vegetáriánus ételeket főztünk együtt. Szinte már úgy éreztem, megtaláltam azt a kommunaéletet, amelyről álmodoztam. Aranyos kislányom is imádta a vidám, falusias atmoszférát, hiszen számtalan más gyerek is volt ott, és sok kedves felnőtt, akik szívesen foglalkoztak a kicsikkel. Ez a híres Greenham Common-i női „peace-camp” ideje volt. Más idők voltak azok, sok ember optimistán azt gondolta, hogy beleszólhat a történelembe.

(A kép a Greenham Common-i női peace-camp szervezésében az USA angliai katonai bázisánál tartott egyik tiltakozó megmozduláson készült az 1980-as évek elején. Az interneten találtam a felvételt 2023-ban. Azt hiszem, középen a nő az arcára festett fehér békeszimbólummal én vagyok.)

A Jubilee Gardens peace-camp idilljét néhány nap múlva sajnos megzavarták a táborunkra támadó szkinhedek, akik megpróbáltak néhány sátorban alvó embert kívülről, a ponyván keresztül megkéselni. Hazamentünk.

Viszont ezektől a pacifistáktól hallottam, hogy lesz egy gyűlés „A kelet-európai nők és a békemozgalom” témában. Kíváncsi lettem. Addigra (1982) kezdtem megfeledkezni róla, hogy kelet-európai vagyok. Évek óta alig találkoztam kelet-európaiakkal. Az átlag angol feminista nőket pedig, akiket korábban megismertem, a legkevésbé sem érdekelte, hogy Magyarországról jöttem. Egyszerűen nő voltam, és kész.

Izgatott kíváncsisággal mentem hát el a gyűlésre, amelyet az egyik egyetemen rendeztek. Ott és akkor a résztvevők elhatározták, hogy szerveznek egy egész napos konferenciát ugyanerről a kérdésről. Fölajánlottam a segítségemet, de furcsa érzésem támadt. Nem tudtam, mi lehet az oka. Szervezés közben valahogy úgy éreztem, nyomasztó az angliai nők perspektívája, még azoké is, akiknek a szülei Kelet-Európából vándoroltak ki, de ők már itt születtek. Nem találtam senkit, akivel azonosulhattam volna, de akkor még nem tudtam megfogalmazni, mi is zavart.

A konferencia lezajlott. Nem emlékszem a részletekre, de tisztán él bennem a rémes érzés, ami egész nap hatalmában tartott. Idegen voltam közöttük. Nem éreztem, hogy a beszélgetéseknek bármi köze lenne hozzám. Nem ismertem azt a Kelet-Európát, amiről ők beszéltek, mert az egy fikció volt, csupa olyasmi, amit egy nyugati ember képzel róla.

Évekig tartott, mire rájöttem, miért éreztem olyan borzasztóan magam azon a konferencián. És amíg megértettem, miért nem akarok „feminista” lenni, miközben feminista vagyok. Ma már egyszerű a képlet. De akkoriban szenvedtem.

Tavaly (1998) betértem egy könyvesboltba, és megláttam kitéve egy vaskos kötetet. Valami olyasmi volt a címe, hogy „A feminizmus vége”, és a könyv azt állította magáról, hogy a világ különböző részein élő nőkről szól. Kinyitottam. Végigfutottam a fejezetcímeket, és a körülbelül 20 féle téma között egyetlen egyet találtam, amely érintette Kelet-Európát. A többi az angliai, egyesült államokbeli, afrikai, írországi, ázsiai és muszlim stb. nők helyzetét tárgyalta (és szerzőik is ezekből a kultúrákból érkeztek). Az egyetlen fejezetet, amely a kelet-európai nőkről szólt, egy olyan nő írta, akinek angol neve volt. Már ettől rettentő dühös lettem. Aztán elolvastam, mi a mondanivalója. A szokásos sirámmal indult az írás: Miért nem akarnak a kelet-európai nők feministák lenni?

Iszonyú dühbe gurultam. Magamban ordítozni kezdtem velük: „Ti beképzelt, atyáskodó, feminista-kultúr-imperialisták! MIÉRT NEM TUDTOK MEGKÉRNI BENNÜNKET, HOGY A MAGUNK NEVÉBEN BESZÉLJÜNK?! Hogy van az, hogy a fekete nőket, az ázsiai nőket, az ír nőket meg tudjátok kérni, ami mind rendben van, de soha nem kértek meg bennünket, kelet-európai nőket, hogy beszéljünk magunkról? Hogy lehet, hogy amikor arról van szó, hogy valaki fogyatékos, AIDS-es, meleg, transzszexuális, muszlim, vagy bármi más – akkor legalább egy jelképes személyt találnak az adott közösségből? Bezzeg amikor RÓLUNK beszélnek, akkor NEM!”

Igazából mi nem létezünk. Még a nők számára sem. És különösen nem a feminista nők számára! Belém hasított, mennyire ELIDEGENEDVE éreztem magam, amikor azokkal a feminista leszbikusokkal barátkoztam. Mert őket a LEGKEVÉSBÉ sem érdekelte a hátterem – és így várták volna el, hogy csatlakozzam a „klubhoz”. LEGYEK OLYAN, MINT ŐK, ÉS SZERESSEM ŐKET. Azt akarták, hogy fogadjam el az értékrendjüket, öltözködési és beszédmódjukat, azt, ahogyan együtt vannak. „Tolerálták” a heteroszexualitásomat (legalábbis időlegesen, remélve, hogy egyszer majd feladom), de a személyiségem másságát nem fogadták el. Emlékszem, hogyan reagált az egyik leszbikus barátnőm, amikor félig viccesen úgy fogalmaztam, hogy „én nagyon egyéni vagyok” („I am very unique”). Azt mondta, ez egy veszedelmes gondolat. Csak sejtettem, hogyan érti ezt. Azt gondoltam, úgy érzi, azzal akarok kitűnni, hogy leszólok „más nőket”, amikor kijelentem, hogy annyira különleges vagyok. Mintha mások nem lennének azok. Azt üzente: légy olyan, mint minden más nő, mi mind OKÉ-k és szerethetők vagyunk. Mind nővérek vagyunk („We are all Sisters”).

Leszbikus barátnőim akkor is kiakadtak, amikor egyik este bejelentés nélkül meglátogattam őket. Elmagyarázták, hogy legközelebb, ha látogatóba akarok menni, napokkal korábban telefonáljak. Az angolok előjegyzésfüggő társasági élete sosem vonzott, de az évek során hozzászoktam, hogy még sok fiatalnak is „előjegyzésre” van szüksége ahhoz, hogy találkozzanak egymással. Az első években kitartóan próbáltam mellőzni az előzetes egyeztetést, és ösztökéltem másokat, hogy egyszerűen „ugorjanak be” hozzám. Sosem fogom elfelejteni a leszbikus barátaim arcát, amikor „beugrottam” hozzájuk, mert épp ahhoz volt kedvem. Talán nekem ez volt az utolsó csepp a pohárban.

Miután tavaly kezembe került az a bizonyos könyv, már tudtam, mit utálok az angol feministák hozzáállásában. EGYSZERŰEN MAGÁTÓL ÉRTETŐDŐNEK VESZIK, HOGY MEGHATÁROZHATJÁK, MI A FEMINIZMUS. ÉS MEG AKARJÁK HATÁROZNI, KI A FEMINISTA. A VÁLASZUK SZÁMUKRA EGYÉRTELMŰ: ŐK a feministák, és a feminizmus az, amit ők annak gondolnak. Pont úgy, ahogy nyugaton a DEMOKRÁCIÁT meghatározzák: az a demokrácia, ami náluk van. Demokrata az, aki olyan, mint ők. Vagy a „civilizációt”, és még folytathatnám a sort.

Ekkor ébredtem rá, hogy az egész kérdés, miszerint: „Feministák-e a kelet-európai nők?”, vagy, ha már itt tartunk: „Nevezhető-e egyáltalán bárki feministának?” Vagy „Kell-e feministának lennünk?” – szóval ezek a kérdések értelmetlenek. Badarság! Ebben a formában az ilyen kérdés, amennyiben Nyugat-Európában vagy Amerikában tették fel, valójában azt jelenti: AKARSZ OLYAN LENNI, MINT ÉN? – És gondoljuk oda a kérdés mellé egy „tipikus” angol vagy amerikai feminista képét! Ő a világ többi táján élő valamennyi nőtől azt várja el, legyen olyan, mint ő. Ő a mintakép. Feminista-imperialista, akkor is, ha lejáratott szavakat kell most használnom. Márpedig én több száz ilyen feministával találkoztam. Persze mindenki egyéniség, vannak különbségek köztük, mégis sokan néztek ki nagyon hasonlóan, rövid frizurát és csúf ruhákat viseltek – amivel azt üzenték: „Nem fogok a férfiak kedvére tenni!” Én tehát nem vagyok hajlandó, nem is voltam és nem is akarok a jövőben sem klubtag lenni. Nem leszek „egy közülük”. Még akkor se, ha szeretnék, merrt képtelen vagyok rá. Engem más ösztönök vezérelnek.

Eszembe jutott az is, hogy a 80-as évek elején, amikor elszántan igyekeztem Angliában a nyilvánosság elé vinni a kelet európai nők helyzetének kérdését, a feminista lapok és folyóiratok következetesen visszautasították a magyarországi nők helyzetéről írt írásaimat. Pedig valamennyire nyilvánvalóan ismert voltam, mert egy világszerte híres oroszországi feminista aktivista nő Franciaországba való kivándorlása után kapcsolatba lépett velem, és azt írta, hogy szeretne velem együtt dolgozni. Akkoriban a fősodorba tartozó nyugati újságok többször is cikkeztek róla és a csoportjáról. Annyira előtérbe tolták, hogy még Simone de Beauvoir is írt róla. Mikor megkért, utazzak Párizsba, hogy együtt dolgozzunk, megírtam neki, hogy annyi pénzem sincs, amennyivel a londoni Victoria pályaudvarra kijutnék, nemhogy Párizsig megvegyem a jegyet.

Szintén a 80-as években megkerestem angol feminista kiadókat, hogy adjanak ajándékba az eladatlan feminista könyveikből és folyóirataikból, hogy azokat Magyarországra és Lengyelországba küldhessem. Megírtam, hogy mindkét helyről kaptam ilyen irányú kéréseket. Hónapokig semmilyen válasz sem érkezett. Megint írtam nekik. Végül egyetlenegy kiadótól kaptam választ, mégpedig elutasítót. Vagyis amikor könnyedén segíthettek volna, nem foglalkoztak a dologgal, most meg sápítoznak, hogy Kelet-Európában „nincs feminizmus”. Micsoda képmutatás!

És akkor itt van a ringlispil kérdése. Gyerekként úgy döntöttem, nem akarok a Mennyországba kerülni, mert ott nincs körhinta. Később elhatároztam, hogy nem megyek férjhez, mert nem akarok unalmas ember lenni és unalmas életet élni. Ugyanez a bajom az angol feministákkal is. Nemigen látok a körükben ringlispilezést, legfeljebb erőltetett „vidámságot”, nevetést és annak bizonygatását, hogy jól érzik magukat.

Amúgy meg az angol embereknek FOGALMUK SINCS, mennyivel (relatíve, relatíve) szabadabbak, szebbek, okosabbak, kreatívabbak, kitartóbbak, őszintébbek, autonóbbak és spontánabbak vagyunk mi, kelet-európai nők, vagy legalábbis sokan közülünk, mint amilyenek ők valaha is voltak vagy lesznek. Ez az ő kultúrájukból mind hiányzik. Bocsánat a sértegetésért! Természetesen általánosítok. Ha nyugati nőként vagy férfiként odáig merészkedtél, hogy ezt a cikket, ezt az újságot a kezedbe vetted, akkor valószínűleg a kivételek közé tartozol.

Csakhogy nekünk, kelet-európai nőknek meg kéne tanulnunk büszkének lenni a saját pozitív tulajdonságainkra. És neki kellene látnunk elkészíteni a saját elemzéseinket, meghatározni a saját tennivalóinkat. Mostanáig „rólunk”, a mi feminizmusunkról általában a nyugatiak a saját szemszögükből vetették fel a kérdéseket, amiket mi védekezőállásból próbáltunk megválaszolni. Az ő általuk meghatározott program, értékrend, normarendszer és definíciók alapján gondolkoztunk, beszélgettünk. A kommunikáció nyugat–kelet–nyugat irányban haladt. Fel kéne szabadítanunk magunkat ez alól, és elindítani egy kelet–nyugat–kelet irányú dialógust, amelyben mi fogjuk megítélni őket, és nekik kell majd felelniük a mi kérdéseinkre. És ha megbecsüljük magunkat annyira, akár egymás között is folytathatunk kelet–kelet párbeszédet.

A magam részéről azt hiszem elmondtam, amit akartam. Megyek, keresek egy újabb ringlispilt magamnak.

Márkus Piroska

(London, 1999)

1 A squatting azt jelenti, hogy üresen álló lakásokat vagy házakat foglalnak el olyan emberek, akiknek nincs hol lakniuk. A 70-es és 80-as években ez mozgalommá vált, a házelfoglalókközösségeket alkottak. Előfordult, hogy sikerült évekig bennmaradniuk az adott ingatlanban, általában rendbe tették az elhanyagolt házakat, néha lakás-szövetkezeteket hoztak létre, és hivatalosan engedélyt kaptak, hogy kis lakbér fizetése mellett évekig ottmaradhassanak.

2 A “peace-camp” fordítása a béke-tábor lenne. De ennek más jelentése van magyarul még a szocialista időkből, ezért megtartottam az eredeti angol kifejezést.