1973-ban, 17 évesen ott hagytam a gimnáziumot és beiratkoztam egy esti gimnáziumba, elköltöztem otthonról, és megpróbáltam eltartani magamat. Mindenféle munkát kipróbáltam, szociológiai interjukat készítettem és gépeltem, kis ideig gyárban dolgoztam, vízóra leolvasó is voltam, és elmentem a Képzőmüvészeti Főiskolára akt modelnek. Az Epreskert az a Képzőmüvészeti Fóiskola kertje, de sokszor az egész főiskolára így szoktak hivatkozni. (A képet a szobrokról ott készítettem mostanában.) Ezt a munkát csak három napig bírtam ki, de utána 3 hónapig írtam ez itt közölt írást, hogy kielemezzem, kiírjam magamból ezt a furcsa tapasztalatot. Megmutattam ismerőseimnek az írást, az egyik barátnőm aki több éve volt ugyanott akt modell azt mondta, hogy 3 nap alatt rájöttem arra, ami neki egy évig tartott. Utána szamizdatként terjedt az írás Budapesten, ami azt jelentette akkoriban, hogy akinek tetszik, legépeli 5 példányban vékány papíron, ezeket tovább adja másoknak, akiknek egy része szintén legépeli 5 példányban és tovább adja. Nem tudtuk hány példány terjengett az ilyen korai szamizdatokból, és hányan olvasták el. Ez egy igazi demokratikus formája volt az írások terjesztésének, csak az olvasók dönöttek arról, hogy mit akarnak tovább terjeszteni, semmi ‘fentről’ jövő döntés nem volt a folyamatban. És persze egy irógép is kellett hozzá. De az volt a hátránya, hogy csak a saját ismeretségi köreinkben tudtuk terjeszteni a nekünk tetsző irásokat.

A nézésekből éreztem meg mindent. Ahogy rám bámultak, sose vettek észre engem. Rettentően unatkozva ültem az előírt pózban, és eleinte nagyon megörültem, ha alaposan megszemlélt valaki. De újból és újból észre kellett vennem, nem engem néz, engem nem lát, én rám nem kíváncsi. Mert az akt modell az egy idom, több nem lehet, minek is lenne? Akiben van valami, miért jönne modellnek? Csillagállása, szerencséi más kasztba osztották. Ott van a helye.

Mikor eldöntöttem, hogy ezt a munkát próbálom ki, volt egy olyan fantáziám, hogy segíteni fog abban, hogy a meztelenséget természetesnek vegyem. Az az igazság, hogy féltem attól, hogy meztelenül megjelenjek egy csoport képzőművész diák előtt, vagy bármilyen ember csoport előtt, de azt gondoltam, fontos a félelmeimet leküzdeni. Azt sejtettem, hogy a folyamatban passzívvá kell válnom, de mégsem tudtam elképzelni ennek a paralizáló hatásait.

Amíg ott ültem mozdulatlanul, átéreztem, hogy én csak a festés eszköze vagyok. Szerepem nem több, mint a háttéré. Az, hogy ki – vagy inkább – mi vagyok, csak annyiban fontos, mint ahogy a háttért alkotó tárgyaknak is fontosak a jellegzetességeik. De ennek csak a festés technikája számára van valami jelentése, önmagam és mások számára nincs, beszélni és reagálnom nem szabad, nem kezdhetek, és más se kezdhet velem semmit, nem használom, s nem adom magamat. Így én nem, csak mint egy önmagamtól független eszköz: tárgyként létezem.

Talán elviselhető lett volna olyan tárgy lenni, amiben legalább a kép szempontjából érdekes, hogy milyen vagyok. De nem engedték meg, hogy rám-jellemző tárgy legyek. Mert, szerény tapasztalatom szerint, a Képzőművészeti Főiskolán az emberből csak a tárgyak jellemzőit ábrázolják, csak ezekre figyelnek, az a lényeg, hogy milyenek a domborulatok, homorulatok, vonalak, hogyan aránylanak az idomok egymáshoz, hol vannak a fények, mely testrészek vannak árnyékban. Ami ennél több, azt nem tudják mire használni. Sőt, az emberen kívüli világot is így nézik, és így ábrázolják. Mert annak a nevében, hogy először megtanulnak lefesteni mindent úgy ahogy van, pontosan úgy, ahogy látják, egész környezetüket csakis idomok halmazaként ábrázolják.

Mindenkinek természetes volt, amikor az egyik lánynak – aki a fejem rajzolásakor odafigyelt arra is, hogy ő mit lát benne(m) – a tanár, akit ’Master’-nek hívnak, azt mondta, hogy „túlságosan karakteres a fej, homályosítsa el, mert egy akthoz nem lehet karakteres fejezet rajzolni”.

Egy másik akt modell egy agresszív kinézetű idős bácsi volt. Engem zavart, hogy a róla készült képeken semmi sem jelent meg a bácsi agresszivitásáról. Gondolom, ő rajta is csak az idomokat nézték. Azt hiszem, a Képzőművészeti Főiskolán a diáknak a modellt álló emberből a saját számára meg kell szüntetnie az embert, a személyiséget, és közben önmagában elfojtani mindazt, ami köze lehetne ahhoz a másik emberhez, akit épp ábrázol. Ezt eredetileg a technikai tudás elsajátítása nevében teszik. Amennyiben a művész-diák beleragad ebbe az elidegenedett viszonyba, akkor művészként nemcsak az alkotása tárgyához, hanem saját magához is meg kell szüntetni a viszonyt. Képeket fog produkálni, melyekben se a modelljei, se önmaga igazából nem szerepel. Hogy az önmagát érintő alapvető dolgokhoz csak technikai viszonya lesz, az már azt hiszem elég nagy támadás lehet maga ellen a festő ellen is, és kétlem, hogy amikor már 5 éves tanulás után megengedheti magának, hogy elővegye a lelkét is, lesz-e mit elővennie.

(Mindez ott történik, ahol a legfőbb kiváltságosok kiváltságait azzal igazolják, hogy ők adják az érzékenység, a lélek anyagba öntött másait az emberiség számára – és az emberiség a neki adományozott fenségesért cserébe dugja csak a jótevőik szájába a sült-csirkét. Azon a helyen történik, ami egyetlen igazi lehetősége az alkotni vágyó képzőművész jelölteknek az alkotásra. Tetszik, nem tetszik, máshova nem mehetnek, ha csak nem akarnak lemondani vágyuk megvalósulásáról azért az illúzióért, hogy egyszer majd maguktól is megteremtik a nekik kellő lehetőségeket a független alkotáshoz. Ez hány embernek sikerül?)

Amikor az elején megéreztem, hogy összekevertek a mögöttem levő fűtőtesttel, vagy asztalnak vettek, még hittem abban, hogy nem vagyok én se asztal se fűtőtest. Azt hittem, védekező fegyveremmel magamban leteríthetem az ellenem támadókat. Fegyverem egyszerű: belül élni fogok, magamban. Gondolkodom, vagy aktívan pihentetem a fejemet, például kellemes dolgokra gondolok, vagy pusztán az érzéseimre figyelek és ezekben majd elveszem. Nem hasonulok a kifelé létező magamhoz, ahhoz, ahogy mások látnak engem.

De ezt az illúziómat a 4 x háromnegyed órás teljes merevség néhány hatása döntötte le. Mert a semmittevés kényszere, az unalom, a zsibbadtság, a testemről átmegy a fejemre, lebénulok, kiürülök, és a kellemetlenség rossz érzése ural el. A legaktívabb szellemi tevékenységem az volt, hogy utálkoztam az állapotom miatt. De tudtam, ha másnap megint eljövök ide dolgozni, akkor ez csak öncséplés: magam kikészítésének semmire se jó kiteljesítése.

De ha mások üres tárgynak vesznek, és én is annak élem át magam, akkor hogyan tudnék másként viselkedni? Egyébre nem képes tudatomnak is a legkönnyebb elfogadni a rám terpeszkedő szerepet, azonosulni, belenyugodni, ne is akarjak több lenni. Mint általában, a sztereotip szerep hatalma most is akkor döbbentett meg igazán, amikor már teljesen legyőzött. Az első nap az egyik szünetben, a művész- jelöltek és a ‘Mester’ beszélgetett, és én megszólaltam. Mivel szünet volt ruhában voltam, és ilyenkor emberebbként léteztem közöttük. Mindenki megdöbbent, hogy meg mertem szólalni, de mégis a legjobban én csodálkoztam, hogy én, aki modell vagyok, úgy csinálok, mintha velük egyenrangú volnék, meg merem mutatni, hogy én is gondolkodom, bele merek szólni a beszélgetésükbe. Ahogy rám néztek, elszégyelltem magamat.

Ezután a zavar után, mikor valaki olyasmit mondott, amihez szerettem volna hozzászólni, egyszerűen nem mertem megszólalni, pedig úgy gondoltam, fontos lenne hallaniuk ami mondani szeretnék, és bármilyen más társaságban elmondtam volna a véleményemet. Emiatt az öncenzúra miatt még jobban szégyelltem magamat. Tudtam, felvettem egy szerepet amivel nem értek egyet, de mégis, minden önagitációm ellenére képtelen voltam még egyszer megszólalni. Persze ez tűnhetne csak az én gyengeségemnek – egyéni problémának. De nem az. Hanem, az ellenünk törő erők hatalma.

Amikor erősen bámult valaki, úgy éreztem, kétféle módon néznek. Vagy azt méricskélte hunyorítva az ecsetével, hogy a különböző testrészeim hogyan aránylanak egymáshoz és ezt hogyan tudná vissza adni a papíron. Vagy pedig azt nézte, hogy tetszik-e neki testem, ha fiú volt: lefeküdne-e ezzel a testtel, ha nő volt: konkurenciát jelent-e ez a test az ő teste számára. Amikor ilyenkor újból és újból átéreztem tökéletes nem-fontosságomat, csak a tehetetlenség keserű dühével fordultam magam ellen: “mit vártál mást?”

E nézésekből az is világossá vált, nem pusztán jellegtelen tárgy vagyok. Egy tulajdonság, egy mérték mégis maradt rajtam: a szexuálisság. Mert a szexuállisság az egyetlen tulajdonság amit a nő tárgyszerűsége nem zár ki, sőt, tudatunkban összekapcsol, s mert ennek folytatásaként az általános prűdség miatt általában bűnösen-túlzottan-szabad szexuális lényt asszociálunk a modell szóhoz. Ezt bizonyos körökben ’kurvának’ nevezik, más körökben ’felszabadult nőnek’.

Mikor észrevettem, hogy méregetem magamat a képeken: legalább ‘jó nőnek’ látnak-e, és figyelem a fiúk arcán az esetleges megkívánás jeleit, akkor értettem meg, hogy helyzetemben kárpótlást legegyszerűbben a szerepben való legocsmányabb elmerülés és tetszelgés jelenthet, a szexuális tárgyként jó minősítés adhat: a szép vagy csúnya, megkívánnivaló vagy sem szférában különbözhetek, itt szerezhetek sikereket (vagy nem), ebben érezhetem csak, hogy mégis létezem. A nézésekből, mozdulatokból megérzett, kimondott vagy követelt vágyakból tudott értékelés csak a hiúságnak kellemesebb folytatása a vásárban levés tudatának, mert a heti modell piac előzi meg. Ott, ha pechem van, megtudhattam volna, hogy testem forgalmi értéke nem elég magas az önmagam eladásához. De minthogy bekerültem, már az elkelt áru öntudatával vigasztalhatom magam mindazokért a veszteségekért, amikkel fizetnem kell a fizetésem megszerzéséért.

Beismerem, ez a szempont is csábított amikor idejöttem. Mert hiába próbálom meggyőzni magamat: szép testet látni jó, mint ahogy egy szép tájat vagy felhőt is lehet csodálni – látványként. Mindegy, én szép vagyok-e, mindegy kinek a látványát csodáljuk. Ezzel szemben testem, arcom jellegén rajta van az, hogy milyen vagyok én. Ez a fontos. Nem az a jó, ha valaki a testem miatt akar lefeküdni velem, hanem ha én miattam, amiatt, aki egészben vagyok. De mindeddig hiába agitáltam magam: nagyon jól esik, ha akárcsak a testem miatt szépnek, kívántosnak tartanak.

Egyre inkább félek attól, hogy hiúságom eltévelyedettsége elleni hadakozásom teljesen hiábavaló. Mert ha rádiót hallgatok, újságot olvasok, filmet nézek, de néha még barátok között is, iskolában, munkahelyen, villamoson vagy vonaton odafigyelve miről beszélgetnek és miről viccelődnek az emberek, vagy ha reklám vagy valami női magazin kerül a szemeim elé, pontosabban bárhol, ahol nőkhöz viszonyulnak, onnét mindig olyan hatások érnek amik azt sugallják: a nő legfontosabb mértékegysége a férfiak szexuális vonzalmának foka. Ezt a vonzalmat kiváltó állítólagos okokat tízparancsolatként propagálják a nőknek annyira, hogy nem lenne csoda, ha a nők már a fogyásért szeretkeznének.

Ebben az ocsmány színjátékban a modellség meg is tette a kívánt hatását. Mert testemmel foglalkoztak, akárcsak puszta idomként, de legalább eszköznek elfogadták, és a szerep kényszere miatt ’nő’-ként viselkedtem, ami mindig automatikus elismeréseket vált ki – ezért most könnyű ’nőbb’-nek venni magamat – és vesznek engem.

Azt hiszem, valahol itt van az oka a nő modellek jóval magasabb számának. Mert a férfiak érvényesülése számára több terület van, így a férfiakat kevésbé csábíthatja ez a passzívság, ritkán lehet számukra elégtételt nyújtó perspektíva ez a fajta ’elismerés’. A nőknek sokkal természetesebb a modell helyzet, benne csak kiéleződik létezésük alap formája: ezért éreztem, minden dühöm ellenére otthonosan (szarul) magamat ebben a szerepben. Hogy mégis dühödtebben hagytam ott ezt a munkát, mint ahogy a mindennapjaimra reagálok: ennek oka is csak abban van, hogy itt nyíltan, élesen érezhető ami máshol tompább, rejtettebb, és látszólagos kibúvókkal kicsit elfedett.

A meztelenségről szőtt ábrándjaim átejtettek. Rá ébredtem: a meztelenség mindig, mindenkinek természetes lenne, ha úgy nőnénk fel. De mi egy több ezer éves hagyománytól kényszerítve, azt hisszük, úgy kell csinálnunk, mintha nem lenne természetes, mintha jogtalanság lenne másoktól, ha meglátják testünket. Nem a meztelenség, hanem a feszélyezettség kötelező volta feszélyez bennünket. Ha egy nőt véletlenül meglát egy férfi meztelenül, például rányit egy fürdőszobában, a nőnek úgy illik viselkednie, mintha a férfi elkövetett volna valamit ellene, még akkor is ha a férfi nem számított arra, hogy a nő ott lesz a fürdőszobában. Ezt az ’ellene’ érzést szeretném megérteni.

Tévesen hittem, hogy a megszokás hiányzik nekem, most már tudom, nem a megszokáson és az időn múlik, hogy természetesnek érzem-e magamat meztelenül. Mélyebben van bennünk a hagyomány gyökere. Modellként az első pillanattól természetes volt, mert jogom volt hozzá, ezt várták el tőlem, de munkaidőn kívül továbbra is ugyanúgy reagáltam mint a társadalom többi tagja, ha egy erre föl nem jogosított férfi meglátott meztelenül. Így próbálkozásom nevetséges volt, magam megváltoztatását ilyen könnyedén nem, csak radikálisan oldhatom meg: orvosság pirulák helyett dinamittal kell kezelnem magam, amíg még nem késő. Célt nem értem semmiben. Kevés pénzzel, s a továbbiak bizonytalanságával jöttem el.

Ott hagytam ezt a szörnyű munkát három nap után. Elkeseredve, mert tudtam, hogy a legtöbb munkában az egész játékért igazából magammal fizetek. Hiába nem fogadtam el, hogy modellként a létezésem fenntartásáért adott ellenszolgáltatásom önmagam túlságosan mély elásását jelentené, hiába hagytam ott a Főiskolát: kiugrás vágyam fölcsattanásával csak egy fricskát adtam magányos kiugrásom lehetetlenségének. Mert mit csinálhatnék mást, minthogy most újból munkát keresek, fontolgatom, addig is, míg vágyaink megvalósításával szét nem rúgjuk teljesen, bűn-szövetkezetünk melyik pontján vesztenék és vesztetnék a legkevesebbet.

Ezt dalt most találtam a YouTube-on. Szintén egy lányról szól, aki a Főiskolán volt akt modell.